Keresztutak

Újvárosi Jánost jókedvű, tréfás emberként ismerik Marosbogáton. A 84. esztendejéhez közeledő férfi a Maros menti falu legidősebb lakói közé tartozik. Köves út húzódik a háta mögött, amelynek terheit két-három embernek is sok lenne cipelni. Hihetetlen lelki erővel áldhatták meg ezt a magas, szikár férfit az égiek, másképp aligha tudta volna a rá jellemző derűs méltósággal vinni a keresztet. 

Bejelentés nélkül érkeztem a takaros portához, nem tudtam, hogy haláleset történt a családban. Vendéglátónk egy szóval sem mondta, hogy nem megfelelő az időpont, hellyel kínált az udvaron, aztán kérésemre mesélni kezdett.

– 1932-ben születtem, másfél évesen mindkét szülőmet elvesztettem. Édesapámat egy tüdőgyulladás vitte el. Tízéves koromig a nagybátyám nevelt, de aztán jött a háború, kivitték a frontra. Sosem tért haza. Nagyanyámra maradtam, a bátyám lányát is ő vette gondjaiba. Úgy nőttünk fel, mint a testvérek. 1950-ben nagyanyám is eltávozott közülünk, azután én viseltem gondját az unokahúgomnak, aki öt évvel volt fiatalabb nálam. Volt egy kevés földünk, az adta a mindennapit.

– Gyermekként hogy élte meg a második világháborút?

– Ezen a vidéken hat hétig zajlott a háború. Arra emlékszem, hogy nekünk, gyermekeknek is mennünk kellett a mezőre összegyűjteni a halottakat és a lovak tetemét, a sok holttest ugyanis elzárta a katonák útját. A háború után aztán még nehezebb idők köszöntöttek ránk, szárazság, éhség, pénzbeváltás… Tizenkilenc évesen családot alapítottam. Három gyermekem, két fiú és egy lány született.

– Hol dolgozott akkoriban?

– Radnóton végeztem a szakiskolát, és ott is dolgoztam szerszámlakatosként a hőerőműnél. Közben itthon mezőgazdasággal is foglalkoztam. Szépen éltünk, de aztán 1965- ben jött az újabb megpróbáltatás, egy orvosi műhiba folytán meghalt a feleségem. Hat, nyolc és tizenkét évesek voltak akkor a gyermekek... Két év múlva, 1967-ben újra megnősültem. A második feleségemtől egy fiam és egy lányom született. A korábbi házasságából neki is volt egy gyermeke, így hat gyereket neveltünk együtt. Sok mindent megéltünk, átvészeltünk, de huszonhét év házasság után a második feleségem is eltávozott a földi világból.

– Unokái vannak?

– Hat unokával és hét dédunokával áldott meg az ég. A legidősebb dédunokám már 25 éves, Angliában él, almérnökként dolgozik. Nősülés előtt áll, egy lengyel lány a menyasszonya. A legfiatalabb dédunokám pedig egy nyolcéves kislány, ő itt lakik a faluban. Én egyébként a kisebbik fiam családjával élek, a 16 éves lányunokám is itt van velünk. Ludasra jár iskolába, jó tanuló. A fiam pár éve nyitott egy vegyesboltot, itt van a ház mellett az üzlet, szívesen megmutatom. Ősz hajú, kalapos férfi lépett be az udvarra, köszöntötte a házigazdát, aztán a temetés időpontjáról érdeklődött. Ekkor tudtam meg, hogy János Marosújváron élő, húsz éve lebénult nagyobbik fiának a felesége hunyt el. Elnézést kértem az alkalmatlankodásért, és már indultam volna, de beszélgetőtársam marasztalt. Távozás előtt a nyugdíjas évekre terelődött a szó.

– Nyugdíjazás után folytattam a gazdálkodást, műveltem a földünket, állatokat tartottam. Szabadidőmben szívesen találkoztam a korombeli falustársakkal. A mai napig össze-összeülünk egyet poharazgatni, viccelődni.

– Vannak olyan alkalmak, amikor az egész család körbeüli az asztalt?

– Most, augusztusban töltöm a 84-et, és úgy volt, hogy a születésnapomra mindenki hazajön. Nem tudom, valóra válik-e az elképzelés, de reménykedni mindig lehet.