Könyvek igézete

Április meghozta a tavasz szép ünnepét, a Nemzetközi Könyvfesztivált, amely az idén a huszonharmadik, és négy napon keresztül a Millenáris Park nagy sátorépülete, színháza és udvara a könyveké, az íróké, de főleg az olvasóké, kicsiké, nagyoké, azoké, akik itt minden évben úgy járnak-kelnek, mintha minden budapesti könyvesboltot, könyvkiadót jól ismernének, találkozhatnak kedves íróikkal, a régiekkel és az újakkal, sorba állhatnak aláírásért a díszvendégnél, Jostein Gaardernél, akinek legalább egy érdekes regényét olvasták, vagy hallottak róla, mert a Sofie világa vagy a Narancsos lány a jelenkori norvég irodalmat szerettette meg a magyar olvasóval. A díszvendég ország Szlovákia, könyvkiadói közt a jól ismert magyar kiadók mindig szívesen várt újdonságaikkal. A romániai pavilon is sok újat ígér, bár megvásárolni eddig nem lehetett sem az új, sem a szépen öltöztetett klasszikus kiadványokat.

A meglepetésekkel most még nem szolgálunk, de 2015 legérdekesebb három könyvéről szót kell ejtenünk, és kiváló értékekként vegyük kézbe őket.

2015 Man Booker-díjas könyve

A jelenkori magyar regény egyik különösen érdekes megjelenése 1985-ben volt, ez pedig Krasznahorkai László könyve, a Sátántangó, amelyből film is készült. Azóta elkészült az angol fordítása, és nemsokára egy éve lesz, hogy az internetes portálok, az angol és az amerikai jelentős lapok hírül adták és érdemben foglalkoztak a könyvvel, amely elnyerte az év Man Booker-díját. 

Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán. Szegeden és Budapesten tanult, az ELTE bölcsészkarán végzett, első írása a Mozgó Világban jelent meg, 1977-ben. Pályája sok munkával, külföldi ösztöndíjakkal, új művekkel folytatódik a nagy siker, a Sátántangó után. Számottevő irodalmi díjak jelzik ezek elismerő fogadtatását. Háború és háború, Rombolás és bánat az ég alatt, A torinói ló (filmforgatókönyv) és több elbeszéléskötet: ez csak rövid emlékeztető ahhoz, hogy a jelentős hazai és külföldi irodalmi díjak – a Kossuth-díj, a Magyar Köztársaság Babérkoszorú díja – mellett elérjünk a legutóbbihoz, a Man Booker-díjhoz, amelyet eddig európai író csupán egy nyert el. A díj 60.000 angol font, kétévenként ítélik oda egy élő szerzőnek, akinek már legalább egy műve megjelent angol nyelven. A Man Group adományozza 2004 óta. 2009-ben a későbbi Nobel-díjas Alice Munrót jutalmazták.

Edwin Frank, a NewYork Review Books igazgatója, aki egyben méltatta is, Krasznahorkai könyvének „különleges mondataira” figyelt fel. Ha visszanézzük a regény első megjelenésének fogadtatását, így a Jelenkor érdekes és minden részletére kiterjedő elemzését, Balassa Péter (1947–2003) A csapda koreográfiája című írását, láthatjuk, hogy évek múltán az angol nyelvű kiadást megérdemelten tartja remeklésnek az európai regényirodalom számottevő kritikusa, gogoli, kaffkai hasonlításban. A Sátántangó újra az érdeklődés előterébe került, bizonyára a Magvető könyvstandján is. A regényt nem „mondom fel”, nem lehetne méltatás egy tartalmi kivonat, csupán annyit, hogy a jelenkori magyar irodalom ismeretében kell rátekintenünk, megismernünk, mert megrendítően ábrázolja a szegénység, az elhagyatottság, a szenvedés megjelenését egy, az országnak létező sarkában, ahol megelevenedik a pusztuló, sorvadó parasztiból iparivá fejlődő és újra leromló világ. A helyszínek és a szereplők az élő világ romjai, messianisztikus várakozásban próbálnak ellenállni az örökös rettegésnek, még mindig él bennük a török veszedelem. „A hír, hogy jövünk”, erről szól az első fejezet, felidézi a régi félelmet, a századok óta felgyülemlett rettegést. A bibliai prófétákra utaló szereplők (Irimiás-Jeremiás, Petrina-Péter) a hitet táplálják, a szereplők nem lázadnak, de várakoznak. Nem lenne méltó a regényt néhány idézettel körvonalazni, a mostani olvasó érdeklődését felkeltendő, aki a filmet se látta, csak annyit, hogy Susan Sontag „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte.

Jens Christian Grondahl könyve a Polar sorozatban

A Piazza Bucharest című regénye a dán kortárs irodalom világszerte ismert képviselőjének már a címével felkelti érdeklődésünket. Jó fordításban, olvasmányos, érdekes regény, nem csak lektűr, mondhatom, nem lehet letenni, fordulatos, akár a történéseit, főleg jellemrajzát tekintve. 

Három szereplője, az amerikai fotóriporter, a dán író és a bukaresti fiatal tolmácsnő találkozásából szövődik a történet, javarészt Elena, a Ceauşescu-éra Romániájából menekülni  kívánó és élete súlyos titkát elfedő román lány története. Elena szép és érzékeny, tehetséges, angolul jól beszélő idegenvezető, mögötte már egy bonyolult élet, egy nem kívánt kisfiú és egy csapdának bizonyult szerelmi kapcsolat áll, amikor Scott, a csalódott, magányos amerikai fotóriporter házasság révén kiviszi Romániából. A cselekmény tulajdonképpen a regény utolsó fejezeteiben, Elena múltjának bevallásával követhető, Rómában, a Piazza Bucharest téri találkozón fejtik meg az író barátai Elena, Scott és egy árván maradt kisfiú történetét.

Elena hontalanságát, reménytelenségét, valójában számkivetettségét a dán író életszerűen ábrázolja, bár a román lány és a szerelmes amerikai férfi találkozásának később irányt vesztett sorsa megválaszolatlan kérdés marad. Az amerikai újságíró életét a szeptemberi tragédia, a tornyok leomlása, a román lány életét a zárt világból való menekülés pecsételte meg. Az író történelmi kompromisszumnak tekinti, amikor Elena az amerikai vonzalmában „váratlan rést talál a vasfüggönyön”.

„Mi más a történelem, ha nem az, ami elválaszt bennünket attól, ami voltunk, és ami előttünk volt? Nem ez az elválasztás az ára annak, hogy elmondhassunk egy történtet?” – írja egy, a természetből merített csöndben gondolkodva. 

A Swedenborg kávéház és az Előretolt Helyőrség műhely

Először a regényről, Orbán János Dénes könyvéről, amelyet az Athenaeum kiadó jelentetett meg, és amelyet egyesek a 18-as számmal a körben jelzéssel láttak volna el. Így tekintve azt ajánlanám, hogy az aggódó előbb a regényt fűszerező verseket olvassa el, olyan szépek és érdekesek. 

Orbán János Dénes az utóbbi időben sok interjú és interneten közölt vélemény mellett egy eléggé 

„számonkérő” tévébeszélgetés alanya volt, ugyanis a magyar kormánytól 150 millió forint támogatást kapott  „a magyar irodalmi élet felfrissítése érdekében”, irodalmi tehetséggondozó program indítására. Kezdeményezésére és vezetésével létrejött a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. 3 millió forint törzstőkével és 147 millió forint tartalékkal. Meglepő hír volt, és ezt firtatta egyik tévécsatorna műsorvezetője, célját és feladatát tekintve. O.J.D. mindenre magyarázatot adott, elmondta többek közt, hogy a honi és a határon túli művésztehetségek felkutatásáról van szó, és kiteljesedésük elősegítéséről. Ösztöndíjakkal, szépirodalmi projektekkel készülnek, legelső ezek közt a kolozsvári Előretolt Helyőrség Íróakadémia, amely eddig is a legaktívabb fiatal irodalmi műhelynek bizonyult. 

Alkotói több száz művet írtak, több száz díjat kaptak, ennek folytatása következik tehát. 

Sok kérdés hangzott el, és O.J.D. ígérete a jövőre. A kérdező nem tűnt meggyőzöttnek, ám O.J.D. annál határozottabbnak.

Legújabb könyvét forgatják már az olvasók, érdekessége egy eléggé szerteágazó szerelmi történet, egy fiatal, jó anyagiakkal rendelkező bölcsész meghökkentő kalandjai, és három testőre, Kurrog, Berreg és Duzzad gonosz rémtetteinek, majd megtérésének regéje. (Ki ne gondolna ekkor a Csongor és Tünde három ördögfiára, vagy más szereplők kancsal megjelenítésére?) Aztán 

megküzd hősünk a filozófus Swedenborggal, a halál álommá lényegülésével, hogy végül a szép remények akár teljesüljenek. Hiszen Csongor is azt mondja: „Elérhetetlen vágy az emberé, Elérhetetlen tündér, csalfa cél”.

A könyvfesztivál meglepetéseit pedig ki-ki felfedezi a helyszínen vagy az elérhető médiában.