Könyvüzletekben A másik mester

A múlt hét végén a KITÁSZ marosvásárhelyi vándorgyűlésén jelen volt Lakatos Istvánné dr. Németh Ágnes, a magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotó egyéniségének, a több mint négy évtizede elhunyt Németh Lászlónak a lánya, aki az írói hagyaték gondozásában is fontos szerepet tölt be.

Dr. Németh Ágnes a KITÁSZ-tanácskozáson

A múlt hét végén a KITÁSZ marosvásárhelyi vándorgyűlésén jelen volt Lakatos Istvánné dr. Németh Ágnes, a magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotó egyéniségének, a több mint négy évtizede elhunyt Németh Lászlónak a lánya, aki az írói hagyaték gondozásában is fontos szerepet tölt be. Tőle kaptuk a Kráter Kiadó életműsorozatának kiadványaként nemrég megjelent Németh László-regény, A másik mester friss példányát. A kétnapos tanácskozás zárultával lehetőségünk adódott rövid beszélgetést folytatnunk vele. Természetesen a regény volt a kiindulópont. A könyvről az előszó szerzője, Kaiser László többek közt ezt írja: „Németh László nagy ívű vállalkozásának, az 1930-as esztendők második felében született Utolsó kísérlet regényciklusának megírt és lezáruló része A másik mester, melyhez a rövid Szerdai fogadónap című is társul. Több mint tízesztendős írói, kritikus múlttal, organizátori szereppel, a legendás Tanú folyóirattal maga mögött Németh – némileg csalódva az országszervezésben – prózai műben, prózai művek sorozatában kereste a »szépirodalom tisztító öblítését«. Ez a tisztító öblítés nem csupán önmaga számára volt parancs, a regényciklus a kornak is kívánt az olvasás élményén túl tanulságot kínálni: a főhős, Jó Péter sorsával és a »magyar színek és értékek enciklopédiájának« fölmutatásával.”  

– Az író lánya hogyan viszonyul ehhez a regényhez?

– Ez a kedvenc regényem. Tulajdonképp a Szerdai fogadónapnak a folytatása a könyv, a címadó másik mester pedig édesanyám, vagyis valójában a szerelem. Nagyjából két évet fog át a könyv, azt a két évet, amikor édesapám – saját kijelentése szerint – nem írt le egy sort sem, mert csak a szerelemnek élt ez idő alatt. A regény egy sokkal lágyabb Németh Lászlót mutat be, mint amilyennek a köteteiből őt ismerni lehet. Édesapám általában nagyon szigorú rendben csinálta a dolgait, ezt a kiadott munkái is tükrözik. Itt sokkal emberibb, közvetlenebb, talán ezért is tetszik nekem a leginkább ez a könyve. Már nagyon forszíroztam, hogy megjelenjen. Végül a sorozatban tizedikként látott napvilágot.

– Lánygyermekként nem tapasztalta ugyanezt a szeretetből fakadó melegséget, amely oldhatta volna az édesapa bizonyára természetéből adódó szigorát?

– Ami a könyvben van, az egy egészen más emberi érzés és kapcsolat. Ő elég szigorú édesapa volt, én meg nem tartoztam a kedvenc gyermekei közé. Hatan voltunk testvérek, négyen élünk. És mondom, nem én, hanem talán Judit nővérem volt a kedvence. A legokosabb és a legcsodálatosabb közöttünk. Ő tényleg az, én viszont rossz gyerek voltam, csintalan, mindegyre probléma adódott velem, nem lehetett rám büszkének lenni, édesapám másmilyennek szeretett volna látni. Öreg korában lett csak büszke rám, amikor az egyetemen már rangom volt, és megbocsátott nekem az összes korábbi csintalanságért.

– De azt hiszem, hogy a legszigorúbb apa is elárulhatja időnként az igazi érzelmeit.

– Ez idősebb korában történt meg gyakrabban, fiatal korában mindig elvárásai voltak felénk. És ezeket az elvárásokat sokszor nem tudtuk teljesíteni. Voltaképpen csak Judit tudta azt nyújtani, amit édesapánk elvárt. Neki extra agya van, fizikus, nemcsak egyetemi tanár, hanem akadémikus is, ami nőben Magyarországon nagyon ritka, úgyhogy ő tényleg teljesítette az elvárásokat. Mi, többiek kevésbé. Mi normál háziasszonyok voltunk, mindenik egy bizonyos foglalkozással. Magda nővérem tanár, Csilla húgom orvos, de nagyon keveset tudott a hivatásában dolgozni, én meg vegyész voltam, és a Műegyetemen dolgoztam negyven évig.

– Az irodalom nem vonzotta?

– Nem. Most azt érzem kötelességemnek, hogy ebben a szellemi vonatkozásban elcsendesülő világban apámnak a nevét fönntartsam. Ezt rendkívül fontosnak érzem. Elég, ha csak azt mondom, hogy a rendszerváltás óta csupán egy darabját mutatták be Magyarországon. Egyet, hangsúlyozom, de azt sem színházban.

– Mi, marosvásárhelyiek büszkén szoktuk emlegetni, hogy a színházunk bemutatta Németh László egyik jelentős drámáját, A két Bolyait.

– Igen, de tudja, hogy az is mikor volt? Hetvenben, ha nem tévedek.

– 1970 februárjában, és az előadást itt, Vásárhelyen nézhette meg a szerző. Jelenléte igazán rendkívüli eseménynek számított.

– Édesanyámmal jöttek, édesapám akkor már beteg volt. Nagy volt az öröm, a boldogság, hogy utoljára mégiscsak el tudtak jönni. Erdélyben akkor három dármáját láthatták: Vásárhelyen A két Bolyait, a sepsiszentgyörgyiek Papucshősét és a temesváriak előadását, a Villámfénynél című színművet. Azóta azonban itt sem mutattak be semmit tőle, és ezt nagyon sajnálom, mert úgy érzem, hogy őt a színdarabjaival lehetne a mostani fiatalsághoz közelebb vinni. Sajnos ma már nem is ismerik a színdarabjait. Van huszonhét színműve, abból tízről-tizenötről hallottak, csak a nagy drámákról tudnak valamennyit. A vígjátékokat egyáltalán nem játsszák, nincs is tudomásuk róluk, pedig azt a színvonalat biztosan elérik, amit a Budapesten mostanában előadott darabok mutatnak.

– Itt azt is sokan tudják, hogy az egyik legszebb nyilatkozat a városunkról Németh Lászlótól származik. 1935-ben járt Marosvásárhelyen, és írta róla utóbb, hogy „a legbizalomkeltőbb erdélyi város s a legrokonszenvesebb talán minden valaha látott magyar város közt”. Mesélt önöknek az itteni útjairól?

– Persze, mindenről meséltek. Valahol le is írta az itt szerzett emlékeit. Az életműben benne van Marosvásárhely. Én családilag is kötődöm ide. A férjem oldaláról, ő ugyanis Erdélyben született, és mi a nászutunkra először Erdélybe jöttünk. Így első alkalommal akkor jártam itt Marosvásárhelyen, amikor a nászutunk volt. Csak úgy tudtuk elképzelni, hogy itt kezdjük a közös életünket.

– Milyen volt újra jelen lenni a Bolyaiak városában?

– Nagyon jó. Voltam itt még azóta egyszer-kétszer, de az ilyen újralátogatás mindig szép emlékeket, jóleső nosztalgiákat ébreszt az emberben. Szeretnék még visszajönni máskor is.