A kurucok győzelmei és vereségei

A Rákóczi-szabadságharc fontosabb ütközeteiről, csatáiról tartott előadást – nem romantikus megközelítésben – Gebei Sándor egyetemi professzor, az egri Eszterházy Károly Főiskola oktatója a Kós Károly Akadémia legutóbbi rendhagyó történelemóráján. 

Az előadó a fontosabb csatákra koncentrált. Említette a szomolányi ütközetet – 1704. május 28. –, amely kuruc győzelemmel végződött, a koroncói csatát – 1704. június 13. –, amelyben a kurucok, a létszámfölény ellenére, katasztrofális vereséget szenvedtek, a nagyszombati csatát – 1704. december 26. –, amely szintén vereséggel járt a kurucok számára, a pudmerici csatát – 1705. augusztus 11. –, ahol Rákócziék győztes csatát rontottak el, a zsibói csatát – 1705. november 11. –, amely egyenlő erőviszonyok mellett a kurucok vereségével végződött, a trencséni csatát – 1708. augusztus 3. –, amely a  magyarországi eseményeket végérvényesen a lejtőre tolta, majd a romhányi csatát – 1710. január 22. –, amely megadta a kegyelemdöfést. 

Az előadó a csaták és ütközetek fontosságát és következményeit tekintve disztingvált. Hangsúlyozta, hogy a háborús cselekmények és események valamilyen politikai cél megvalósításáért folynak, és ezek a politikai célok vagy közelebb, vagy csatavesztés következtében éppenséggel távolabbra kerülnek. Ilyen aspektusból közelítette meg a témát a legfontosabb csatákról tartott rövid tájékoztatásban. Rákóczi eredeti stratégiai elképzelései, céljai, tervei egyre távolabb kerülnek 1704-1705-től. Bár fordulópontot jelenthetett volna a Rákóczi-szabadságharc történetében,  a zsibói csatavesztés 1704. november 11-én, az Erdélyi Fejedelemségnek az el nem foglalása Rákóczi által, a későbbiekben meghatározták az Erdélyi Fejedelemség sorsát, de ugyanúgy a Magyarországét is.

 – Említette, hogy az 1708. augusztusi trencséni csatavesztés nyomán úgymond „patthelyzet” alakult ki, ami ugyancsak messze sodorta az eredeti célkitűzéstől Rákócziékat.

– 1705-nek az alapkérdése, politikai célkitűzése, hogy az úgynevezett szécsényi konföderáción megfogalmazott és elfogadott artikulusokat életbe tudják-e léptetni vagy sem. Az 1705-ös szécsényi konföderáció elhatározta és meghatározta, hogy a szabadságharcot folytatni kell, és I. József uralkodását továbbra is illegitimnek kell tartani, mert 1687-ben nem volt királyválasztás, hanem csak koronázás, ez pedig sértette a magyar nemesség alapvető érdekeit és  jogait. Bercsényi, Ráday Pál jogi muníciót adtak Rákóczi kezébe, hogy meg lehet támadni a koronázást azon az alapon, hogy a választás nélküli koronázás illegitim, ezért I. József nem legitim királya az országnak.

Ettől a pillanattól kezdve kibékíthetetlen táborok alakultak ki. I. József hallani sem akart arról, hogy a királyságát bárki megkérdőjelezze, a másik oldalon pedig minden további tárgyalásnak, kompromisszumkeresésnek, békekötésnek az volt a feltétele, hogy a király nyilvánítsa ki,  királysága illegitim. Ettől a pillanattól kezdve már csak a fegyvereké lehetett a szó, és a győztes csaták dönthették el egyik vagy másik tábornak az igazát.

– Mit jelentett ez az időszak Magyarország számára?

– Nagyon nehéz volt kétségkívül. Minden háborús cselekmény béketárgyalások sorozatán keresztül szokott békés megoldást eredményezni. A Rákóczi-sza-badságharc lezárása is tárgyalásos úton fog befejezést nyerni. Az 1703–1711 közötti periódus polgárháború volt király és országa között. A király és országa közötti ellentétből pattant ki a belső polgárháború, és a lezárása, az uralkodó és az alattvalók közötti megegyezés Szatmáron történt. Ennek a dokumentumnak a hivata-los megnevezése a Pacificatio Satmariensis, vagyis a társadalom lecsendesítése történt meg kompromisszumos formában. Rákócziék alapvető célkitűzése, az 1687-es országgyűlésen elfogadott törvények megsemmisítése és I. József uralkodása illegitim voltának igazolása nem történt meg. Ezt semmiképpen nem tudták keresztülvinni, de az országot sikerült lecsendesíteni. Az más kérdés, hogy Rákóczi ezt nem vállalhatta, erkölcsi nagysága nem engedte meg, hogy ezt a megoldást elfogadja, mint ahogy a körülmények is mutatják,  Károlyi Sándor volt az, aki Pálffy Jánossal aláírta ezt a megállapodást, és az új király – I. József öccse, aki III. Károly néven fog  uralkodni –  becikkelyeztette a corpus jurisba, vagyis törvényerőre emelte a szatmári pontokat.