A lakkcipő

Eszter udvarán apró, színes madarak az emlékek. Sokszor csak keringenek körülötte céltalanul, de néha sikerül egészen közel csalogatni valamelyiket. Így volt ez akkor is, amikor régi nyarakról beszélgettünk.

– Ma már a legtöbb gyermek el sem tudja képzelni a vakációt utazás, szórakozás nélkül. Amikor én voltam iskolás, egész másról szólt a szünidő – jegyezte meg legutóbbi látogatásomkor. A következő pillanatban már ujjai közé is simult az emlékmadár.

– Édesapámat mindenki nagy természetbarátként ismerte, kiskoromban sokat vitt erdőre, mezőre. Hetedikes voltam, amikor mellhártyagyulladást kapott. Hónapokig kezelték kórházban, a munkahelyére, az asztalosműhelybe sem térhetett többé vissza. Édesanyám súlyos csontritkulásban szenvedett, az utcára sem tudott kijárni. Szinte egy időben betegnyugdíjazták a szüleimet, anyukámat valamivel hamarabb. Nehéz időszak következett, banira be kellett osztanunk a pénzt. Fagylaltra sem igen telt, nemhogy új ruhára vagy üdülésre. A nyarakat rendszerint otthon töltöttem, segítettem a szüleimnek a házimunkában, bevásárlásban, és rengeteget olvastam. Amikor édesanyámék elengedtek, felmentem a Trébelybe a barátnőmékhez. Hatalmas házuk volt, a kertben nyulakat tartottak. Számomra az a hely volt a paradicsom... A barátnőm szülei, bár megengedhették volna maguknak, sosem utaztak el nyaralni. Régen nagy birtokuk volt egy Maros menti faluban. Az állam elvette tőlük a földeket, csak a Trébely utcai ingatlanuk maradt meg. De azután is a gazdálkodók szigorú napirendje szerint éltek. Mindig találtak tennivalót a ház körül, és a lányuknak is ki kellett vennie a részét a munkából. Én pedig, ha már ott voltam, szívesen segítettem. Így teltek el a nyaraim, egyik a másik után.

– Miben kellett a segítség?

– Például olajosüvegeket mostunk egy nagy tálban, aztán elcipeltük valamennyit a begyűjtőbe. A pénzt az utolsó baniig leadtuk a barátnőm szüleinek. Cserébe gyümölcsöt, zöldséget adtak. Egyszer egy rokon gyerek érkezett hozzájuk nyaralni. Ránk bízták a fiúcskát, sétálni és cukrászdába kellett vinnünk. Akkor nekünk is járt egy kis zsebpénz süteményre, üdítőre. Nagyon boldogok voltunk. De máskor sem elégedetlenkedtünk, és nem is unatkoztunk soha. Rengeteget beszélgettünk, tervezgettük a jövőt, máskor meg csak feküdtünk egymás mellett a fűben, és naplót írtunk. Sosem mutattuk meg egymásnak azokat a sorokat, pedig nem voltak titkaink egymás előtt… A tizenegyedik osztály elvégzése után egész nyáron a bankettről álmodoztunk. A barátnőm tudta, hogy az a legnagyobb vágyam, hogy lakkcipőben és hozzá illő táskával mehessek az ünnepségre. Ő is hasonlót szeretett volna magának. Azt javasolta, keressük meg közös erővel a pénzt a két pár cipőre és a táskákra. El is mentünk a munkaelosztóba. Akkoriban, ugye, szinte mindenkinek volt biztos munkahelye, idénymunkára többnyire csak a diákok jelentkeztek. Azt terveztük, hogy a konzervgyárban kapunk majd valamilyen szalagmunkát, mondjuk, csomagolni fogunk. De nem állt mögöttünk egy befolyásos szülő… Elég görbén néztek ránk a hivatalban, a személyazonossági igazolványunkat is elvették, aztán közölték velünk, hogy sáncásásra osztanak be. Mindketten nagyon megijedtünk. A barátnőm szóhoz sem jutott, de nekem volt annyi lélekjelenlétem, hogy azt mondjam, olyan nehéz fizikai munkára nem engednek minket a szüleink. Visszakértem az iratainkat, aztán iszkoltunk is a hivatalból. 

– Így nem lett semmi a lakkcipőből?

– Mint mindig, ezúttal is meghallgattak az égiek. Édesanyám testvére rendelésre horgolt kézimunkákat. Neki nem volt gyereke, engem tekintett mindig a pótlányának. Amikor elmeséltem neki a bánatom, azt mondta, lehet, hogy meg tudjuk oldani a problémát. Egy nagyméretű terítő elkészítésében kellett segítenem. Egész nyáron horgoltam, ki is lyukadtak az ujjaim. De szeptemberben megkaptam a pénzt a munkámért, éppen annyit, amennyi a cipő ára volt. Táskára persze nem jutott. A szüleim azonban nagy titokban összetették a nyugdíjukat, és a bankett előtti reggelen a lakktáska is ott volt az ágyam mellett. Az volt a legcsodálatosabb ébredésem. 

– Megvan még a cipő meg a táska?

– Sokáig őriztem őket, aztán valahogy elkallódtak. De a pillanat, amikor felölthettem az új cipőmet, most is előttem van. Sem azelőtt, sem azután nem éreztem magam annyira szabadnak, mint azon a júniusi reggelen.