Lakodalmak lelke
2014-04-29 14:44:11
- Nagy Székely Ildikó
Mátyás ángyó nevéhez régóta hozzátapadt az öröm. Két évtizeden át ő volt a Kis-Küküllő menti lakodalmak elmaradhatatlan szereplője, ahol feltűnt, ott mesébe illő asztalok terültek.
Mátyás ángyó nevéhez régóta hozzátapadt az öröm. Két évtizeden át ő volt a Kis-Küküllő menti lakodalmak elmaradhatatlan szereplője, ahol feltűnt, ott mesébe illő asztalok terültek. És bár jelenlétében bizonyára mindig jó kedve kerekedett a násznépnek, otthoni élete cseppet sem hasonlított az egymásba torkolló dínomdánomokra. Küküllődombó legidősebb magyar asszonya mégis ritka kincsként őrzi összekulcsolt ujjai közt az elmúlt időt.
– Isten megáldja! – köszönt, amikor belépünk. – Várjon egy kicsit, hogy tegyem fel a kötényt.
Karnyújtásnyira tőle letakart varrógép szunnyad.
– Egyszerű dolgokat varrok, főleg a gyermekeknek, meg a falubelieknek is, ha kérik – magyarázza, aztán azzal büszkélkedik, hogy a fehér és a színes cérnát egyedül fűzi be a tűbe, csak a feketével nem boldogul.
– Itt születtem, hogyne születtem volna itt – mondja, amikor arra kérem, pergesse vissza a kezdetekre 92 esztendeje történetét. – 18 évesen férjhez mentem. A nagyobbik lányom, Mariska 1940-ben született, aztán János fiam is világra jött, végül 1945-ben Kató. A földjeinket műveltük, gazdálkodtunk, ment minden, ahogy kell, de a háború felfordította az életünket. A férjem átszökött Magyarországra, két évig, amíg hazajött, egyedül maradtam a gyermekekkel. Aztán a kollektivizálás, a kuláksors következett. Mindenünket elvették, úgy maradtunk, mint az ujjam. A gyermekeim jövője is kettébe tört, nem tudtak továbbtanulni, pedig egyikük sem volt buta. A kisebbik lányomnak aztán mégis sikerült elvégeznie a tanárit. A férjem közben tüdőbeteg lett, szanatóriumba is került, ezért nem vitték el munkatáborba. 43 éve özvegy vagyok.
– Hogy alakult a gyermekei élete?
– A lányok férjhez mentek, a kisebbik egy román tanáremberhez Vâlceára. Aztán jöttek az unokák, utána pedig a dédunokák. Hat unokám és nyolc dédunokám van, a legnagyobbik 30 éves.
– Akkor már jöhet az ükunoka is.
– Már jöhetne. Az egyik unokám Vásárhelyen él, a másik Udvarhelyen. Külföldre egyikük sem ment ki.
– Mikor kezdett el lakodalmakban, keresztelőkben főzni?
– 1970-től 1990-ig szakácsnősködtem. 600 személyre is főztem, persze nem egyedül, egy tyúkot három asszony kopasztott. Az én feladatom a konyhai előkészületek levezénylése, összehangolása volt. Sok helyre hívtak, Dicsőbe, Szőkefalvára, Kelementelkére, Kincsesbe. Olyan is volt, hogy egyik helyről mentem a másikra.
– Milyenek voltak azok a lakodalmak a maiakhoz viszonyítva?
– Szépek voltak. Másképp folyt az egész, falusiasan.
– Milyen ételek nem hiányozhattak az asztalról? Volt valamilyen meghatározott forgatókönyve a menü összeállításának?
– Előételnek bécsi szeletet, fasírtot, illetve franciasalátát tálaltunk fel, aztán jött a laskaleves tyúkhúsból, másodiknak sült hús krumplival, utána töltött káposzta. A süteményeket nem én készítettem, a kalácsot és a mézes pálinkát viszont igen. Az egyik specialitásom a májtekercs volt közepén tojással.
– Miért hagyta abba a szakácsnősködést?
– Bélcsavarodással műtöttek, azért.
– Mostanában hogyan telnek a napjai?
– Nem sok mindennel. A tévét nem szeretem, de van egy kicsi rádióm, azt szoktam hallgatni. A marosvásárhelyi, a kolozsvári és a budapesti adót, de Vásárhely a legfontosabb. Aztán látogatóim is akadnak mindegyre, a lányom minden második nap itt van, és a falubeliek is fel-felkeresnek.
– Melyik a legkedvesebb emléke?
– Az ifjúságom, az szép volt. Addig voltam boldog, amíg a szüleim házában éltem. A szemük fénye voltam, igaz, meg is érdemeltem – arcán csibészes mosoly fut át, aztán a kertjében lakó tubarózsákról mesél, azokról, amíg él, nem mond le – mondja. Rokonlelkek – villan át rajtam –, hiszen ő is nyáron, június derekán született, és úgy árad belőle a jóság, mint évről évre megfiatalodó, fehér ruhás neveltjeiből az illat.
