Lapozó

Összenéztek ezek ott bent,/azután összegeztek./Nagyvad, mordult az őrnagy,/irgalom, szólt a kvéker./Ember lesz, mondta Orwell,/csak egy ember a ködben. (Vermesser Levente). Hogyha egy fiú gazdag szülők gyereke volt, akik számára a tandíj megspórolása nem volt létkérdés, Sambo viszonylag atyáskodón buzdította, viccelődő oldalba vágásokkal, néha egy-egy suppintással a kobakjára a ceruzával, de hajhúzogatás és pálcázás nélkül. A szegény, de „okos” fiúk voltak azok, akik szenvedtek. A mi agyunk 

valóságos aranybánya volt, amelybe pénzt fektetett, az osztalékokat pedig ki kellett préselnie belőlünk. Már sokkal azelőtt, hogy felfogtam volna a Sambóval való pénzügyi kapcsolatom természetét, felvilágosítottak, hogy státusom nem azonos a többi fiúéval. (George Orwell). A régi ház két ablaka,/a napnyugati fényben./S a kapuban egy idegen,/hogy miért, magam sem értem.//Nem hiányzik már semmi sem,/hát mire való a szemle,/a kisfiú, ki itt lakott,/alig-alig jut már eszembe. (Kenéz Ferenc). Az írók kiszámíthatatlan népség. Pozíciójukért rettegők megfélemlített gyülekezetéből, szavazógépezetből képes időnként visszaváltozni azzá, ami: az öntudatos értelem közösségévé. Pár óra hosszat felemelt fejjel él. Reméli, hogy a kivételes esetből esemény lehet. Nem lett azzá. De emlékeztet arra, hogy az elnyomó gépezetté alakult hatalom valamikor mint a szabadság hirdetője deklarálta magát. (Szilágyi Júlia). Útnak indulnék. Ez nem közért,/nem multi, semmiféle központ./Itt törpefenyők nőnek az óriás éjszakában,/térdre borulok legalább néhány percre/a természet krematóriumában./A pad sárga, mint a szomorú évszakok,/az én korszakom, az én körforgalmam,/körbejárom lassított gondolatban.//Kortalan halálok vannak,/fába faragott lábak, fogsorok,/így nyeljük magunkba Istent,/egyetlen rövid olvasatban,/mint a nyers húst,/az alvadó vért/egy álmatlan játéktérben –/szinte észrevétlenül. (Keszthelyi György). Mintha a felhőkből nézném. Mint az angyalok. Teljesen elhülyített a fény, nem tudom kivenni az arcát. Arra gondolok csak, hogy az ő bőre a legnagyobb bőrfelület, amit valaha láttam. Odamegy a zihálóhoz, méregeti, felém fordul, engem méreget. Kinyitja az egyik ablakot, majd visszacsukja. Rágyújt. (Cristian Fulaş). A magashegyi mászók jó ismerőse a hallucináció. De sem a Radnai, sem a Retyezát nem elég magas. Nem is a hegymászók mesélik az incidenst, vannak nekik saját rémtörténeteik. A tanultabb kirándulók, elszigetelt helyekről mintákat vevő geológusok, a hegyekben dolgozó meteorológusok érzik magukénak a sztorit. Hogy volt kilenc belevaló ember, akit elragadott a természet. (Váradi Nagy Pál). A tükör csak halvány igazolás/legföljebb vérrokon néz vissza rám/S mint akit százszor tengelye körül/megforgattak bizonytalan vagyok//S alaktalant lát az alaktalan/a folyton változó meg változót/s a szókat megutálja csöndesen/mint amikkel már nem megy semmire. (Csorba Győző).

Látó, 2016. június.