Lassan feledésbe merülnek a népszokások…

A tél beköszöntével, december elejétől kezdetét veszik a különféle hagyományos népszokások, amelyek szorosan kötődnek az ünnephez. Régen a karácsony elképzelhetetlen lett volna azok nélkül a kedves szokások nélkül, amelyek még jobban fokozták az ünnep várásának izgalmait. Az elmúlt évtizedekben kissé elhalványult ezen szokások jelentősége. Iklandon kerestük fel a település legidősebb házaspárját, Átyim Józsefet és Juliannát, hogy együtt elevenítsük fel a régi idők karácsonyi és újévi népszokásait.

Kissé lehangoltan, szomorúan fogadott az idős házaspár, mivel a közelmúltban ismeretlen tettesek elloptak negyven tyúkot háztáji gazdaságukból. „A tolvajok szerszámokat, ételt és italt is vittek magukkal. Két zsákból kiüresítették a csuszát, s azokba tették a szárnyasokat, miután a nyakukat kicsavarták. Gyanúsítunk valakiket, a rendőrségnek is említettük a nevüket, de tehetetlenek. Kértük, hogy hozzanak nyomozókutyákat, de egyik rendőr leintett, hogy nincs értelme. Összeállítottak egy iratcsomót, s azóta sem értesítettek a nyomozás eredményéről” – tájékoztatott a 88 éves Józsi bácsi, aki elmondta, hogy néhány évvel ezelőtt sem sikerült kézre keríteni a tetteseket, amikor hat bárányt loptak el az udvarról.

 

Ünnepvárás régen

Juliska néni érdeklődésünkre elmondta, hogy a legnehezebb időkben is lázas készülődés előzte meg karácsony ünnepét. A lányok és asszonyok takarítottak, a férfiak a malomba mentek, hogy finomlisztet őröljenek. A családok megpróbáltak egy kis itókát is beszerezni. A karácsonyt megelőző hétköznapokon, a hosszú téli estéken együtt volt a család. Beszélgettek, adventi, karácsonyi dalokat énekeltek, ezzel is készülve Jézus születésének ünnepére. „Tudtuk, hogy nagy és értékes ajándékra nem számíthatunk, ennek ellenére türelmetlenül vártuk a szentestét. Sosem maradt el a diós, mákos kalács megsütése, még azon a télen sem, amikor édesanyám egy tyúkot adott egy kiló cukorért. A harmincas években csak egyszer volt karácsonyfánk, más években csak zöld ágat díszítettünk. A szaloncukrot mindig otthon főztük, csomagoltuk. Az ajándékcsomagban rendszerint alma, dió, zokni vagy zsebkendő volt, de ennek is nagyon örültünk. Karácsony estéjén nem hiányzott az asztalról a töltött káposzta” – emlékezett vissza a 87 éves asszony. Juliska néni családja a „kicsi magyar világ” idején Kolozsváron tartózkodott, ahol óvóhelyre kellett behúzódniuk 1944 karácsonyán, az orosz bombázórepülők miatt (…) Megtudtuk, hogy régen, aki nem ment a templomba karácsony ünnepén, azt megszólták, elmarasztalták. A rokonok meglátogatása az ünnep elmaradhatatlan része volt, de nem ebédre, vacsorára érkeztek a vendégek, hanem csak egy kis beszélgetésre, ami egy-egy pohár ital mellett zajlott. „Kántálni elsősorban a gyermekek jártak, de volt egy idős család a faluban, Germánék, akik szintén vallásos énekkel köszöntötték a családokat. A kántálók nem ittak szeszes italt, de elfogadták a kínálást, s külön üvegbe, korsóba töltötték a bort, külön a pálinkát, amit másnap fogyasztottak el. Gyakran zenészek kísérték őket, a Kurcsi családban egy zenekarra való zenész volt, Sanyit, a prímást a távolabbi településeken is ismerték. Szerény körülmények között éltük meg a szeretet ünnepét, de a lényeg az volt, hogy együtt volt a család” – mondta Józsi bácsi.

 

Szilveszteri, újévi szokások

Régen a szilveszter és az új év első napjának szokásai összefonódtak. Közös céljuk eredendően az volt, hogy a következő évre egészséget, bőséget, szerencsét és boldogságot hozzanak. Újévi szokás volt egykor Iklandon a hajnalozás. Fiatal csoportok viharlámpással járták a falut. A házak udvarán ostorral csattogtattak, beköszöntőt mondtak. „Itthon szilvesztereztünk a családdal, töltött káposzta, főtt kolbász, disznósült volt általában az étlapon. Tudtuk, hogy a módosabbak halat esznek, de nekünk arra nem futotta. Tyúkhúst nem ettünk, mert azt tartották, hogy a tyúk hátrafelé túr, kapar, így elkaparja a szerencsét, ami visszamaradást eredményez. Éjfélkor kimentünk a templom elé, ahol összegyűlt a falu népe. Együtt énekeltünk, imádkoztunk, köszöntöttük egymást.”

Berekméri Edmond