2024. november 27., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A láthatatlan...

Barbara mindig messzire vágyott. Gyerekkorában – barátnőihez hasonlóan – Tündérföldre, kamaszlányként bárhova, csak el a harmadik emeleti szűk garzonból, ahol tizennyolc éven át ő volt a „láthatatlan második”.

Barbara mindig messzire vágyott. Gyerekkorában – barátnőihez hasonlóan – Tündérföldre, kamaszlányként bárhova, csak el a harmadik emeleti szűk garzonból, ahol tizennyolc éven át ő volt a „láthatatlan második”. Egyetlen alkalommal osztották neki a főszerepet az ötvenes évek derekán járó szülők, akkor, amikor egy este fekete, csillogó gyönggyel az ajka fölött érkezett haza.
– Felakasztalak, te – üvöltözte a testékszer láttán az addig mindig csendes, naphosszat meghibásodott rádiókkal, órákkal szöszmötölő apa, aztán kifordult a lakásból, és haza sem jött reggelig. De pár nap múlva visszaállt a régi rend, senki sem nézett rá többé görbe szemmel, igaz, azzal az eltitkolhatatlan rajongással sem, amely egyetemista nővérének mindig is kijárt. A középiskola után egyre gyakrabban nézegette a külföldi munkát kínáló újsághirdetéseket, leginkább Amerikában, hajón szeretett volna dolgozni. Egyszer el is stoppolt egy magyarországi állásinterjúra, de nem választották ki. Aztán ideiglenesen felfüggesztette utazási terveit, itthon próbált elhelyezkedni, és fel is vették egy céghez titkárnőnek. Délutánonként gyerekfelügyeletet is vállalt, néha pedig beült a könyvtárba, és tanulni próbált. Bölcsészkarra szeretett volna felvételizni, arra az egyetemre, ahova a nővére is járt, de nem érzett magában kellő erőt hozzá, így idővel feladta. Közben egy Maros-parti fürdőzés alkalmával megismert egy középkorú férfit, akinek felesége és tizenéves gyereke volt, de Barbarára is bőven jutott ideje. Évekig tartó kapcsolat alakult ki közöttük, amelyben a lány önszántából, önfeledten öltötte újra magára a „láthatatlan második” szerepét. Végül a férfi szakított. Barbara buliból buliba sodródva próbálta kiheverni a csalódást, rikító színekből, dübörgő hangokból, harsány illatokból csavart maga köré védőruhát. Az internetes társkeresés lehetőségére egy barátnője beszélte rá, aki mindenáron ki szerette volna szabadítani az egymásra hulló fehér éjszakák börtönéből. Így ismerte meg Sándort, aki Magyarországon élt, de Erdélyben született. Félénk volt és nagyon udvarias, hetekig csak virtuális kávézásokra hívta, aztán egyszer csak megcsörrent a telefon. Barbara tulajdonképpen a férfi hangjába szeretett bele.
– Olyan simogató, védelmező – lelkendezett barátnőjének, és gondolatban már csomagolt. Az esküvőt itthon tartották, így kívánták a férfi szülei, akik fiuk kivándorlása után is Erdélyben maradtak. Barbara egyszerű, fehér szoknyában, hajában fehér szalaggal állt az oltár előtt, és olyan boldogságot érzett, amilyent soha azelőtt. Az elkövetkező években internetes oldalakon számolt be ismerőseinek kinti élete fontosabb eseményeiről, első, majd második gyereke születéséről, pár nyári élményről, családi összejövetelről. Aztán ritkulni kezdtek a színes, vidám beszámolók. Nemrég a virtuális térben talált rám a hangja. Évek óta nem beszélgettünk, körmondatos igyekezettel avatott be a változásokba.
– Végre sikerült munkát találnom, egy ügyvédnél takarítok. Azelőtt otthon voltam a gyerekekkel, Sándornak hébe-hóba került munkája, sokat nélkülöztünk. Volt, hogy levágták a gázt a lakásban, és mentünk az erdőbe fát gyűjteni, azzal tüzeltünk. A kisebbik lányom óvodás, a nagyobbik iskolába jár, nem könnyű előteremteni a szükségeseket.
– Nem lenne jobb hazaköltöznötök? – érdeklődtem.
– Nem tudom. Anyámék sokat betegeskednek, benne is vannak a korban, még csak az hiányozna nekik, hogy rájuk szálljunk. A férjem szülei soha nem rajongtak értem. Sándor egyébként hazautazott a nyáron a gyerekekkel, kirándulgatott velük mindenfelé. Én itt maradtam, dolgoznom kellett. Egyébként ő korábban is hazajárogatott, nekünk meg azt mondta, hogy külföldi munkája van. Utólag tudtam meg anyósoméktól, hogy barátnőt tart idehaza. Azt hittem, csak össze akarnak ugrasztani, de beismerte. Nagy törés volt ez nekem, de a váláson egyelőre nem gondolkozom. Itt van az otthonunk, a lányok imádják az apjukat. – Pár perc csend következett, mintha lefagyott volna a kommunikáció. – Bocs, lassan készülnöm kell a munkába, még beszélünk – búcsúzott hirtelen Barbara. A mosolygós, sárga arc szürkére váltva jelezte távozását.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató