Lélekhúrok

Balog Zoltánnak az álmai is nótákból szövődnek. Nincs olyan élethelyzet, amire a Nyárádmentét végigmuzsikált prímás ne tudna pillanatok alatt valamilyen énekkel válaszolni. „Jobbágyfalva közepében van egy szép menyecske” – indul szülőfalujából a történet, amelyet Zoltán feleségével, az egykori néptáncos, csupa derű Rozáliával tárt elém.

– Apám jó „mulati” ember volt, gyermekként tőle loptam sok nótát – vezetett vissza vendéglátóm hét évtizedet az időben. – Tizenhat éves koromban meghallottam, hogy Nyárádszeredában van egy tanító, aki hegedülni oktatja a fiatalokat. Elmentünk hozzá apámmal, hogy kipróbáljon. Azután betértünk egy vendéglőbe, és apám megkérdezte a helyiségben tartózkodó cigányoktól, hogy kinek van eladó hegedűje. Így kaptam meg az első hangszerem. A következő héten el is kezdtem a tanulást. Kezdetben csak a kottával ismerkedtem, közben csak azt vártam, hogy mikor jönnek már a nóták. Az első fél évben nem lett volna szabad foglalkozni velük, de én sunyiban tanulgattam őket. Rengeteget gyakoroltam, meg is lett a látszata.

– Később Madaras Gábor is felfigyelt rá, a szárnya alá akarta venni – szólt közbe Rozália. – De a férjem egyetlen gyermek volt, az édesanyja féltette, nem engedte el maga mellől. 

– A szüleimnek szőlősük volt – vette át újra a szót Zoltán –, azt rendszerint én őriztem. Olyankor elővettem a hegedűmet, és játszani kezdtem. Számomra ez volt az igazi szabadság. De nagy élmény volt fellépni az első szüreti bálban is. Akkoriban a legények gyakran adtak éjjelizenét a lányoknak. Utánam is mindig jöttek a zenésztársaim… Így terjedt el a hírünk a környéken. Két év múlva aztán alakítottunk egy zenekart. Régebb csak cigányzenekarok léteztek, mi voltunk a vidéken az első olyan, amelyben magyar fiatalok zenéltek… Tizennyolc évesen a koronkai téglagyár jobbágyfalvi egységében kezdtem dolgozni. Ott egy másik zenekart hoztunk létre a munkatársaimmal. Esküvőkön, keresztelőkön, házi mulatságokban léptünk fel, nemcsak a mi falunkban, hanem a közeli településeken is. Közben Kolozsváron elvégeztem a féléves kántorképzőt, azután a jobbágyfalvi és a szentmártoni templom orgonáján is játszottam… Tizenkilenc éves koromban soroztak be, Bukarestben katonáskodtam. A társaim szinte mind székely legények voltak. A kaszárnyával szemben volt egy asztalosműhely, oda gyűltünk össze, amikor tehettük. Én hegedültem, a többiek énekeltek… A katonaság után visszamentem dolgozni a téglagyárba, később elvégeztem a sofőriskolát. Azután már nem munkásként, hanem sofőrként dolgozhattam a gyárban. 1975-ben kerültem a Közüzemekhez, onnan is mentem nyugdíjba. A városban közben alakult egy másik zenekar, amelynek én is tagja lettem. 

– A kapcsolatunk kezdete is szorosan összefügg a zenével – vette át a szót Rozália. – Zoltán egy esküvőn figyelt fel rám, ahol én vendég voltam, ő pedig a zenekarral lépett fel. Az első házasságomból született fiam, Loránd kilencéves volt, amikor összeházasodtunk. A férjem a sajátjaként nevelte, és mivel észrevette, hogy van tehetsége a zenélésre, ezen a téren is mellé állt. Tizenhat éves volt Loránd, amikor a férjem egy másik fiatallal együtt bevette a zenekarba. Azóta is a zenélésnek él.

– A hetvenes-nyolcvanas években egyszer sem gyűlt meg a bajuk a hatóságokkal a magyar nóták miatt? – kérdeztem az ősz hajú hegedűst.

– Szerencsére nem. Voltak úgynevezett „indexnóták”, amelyeknek a dallama megmaradt, a szöveget viszont megmásítottuk. Azt, hogy „piros, fehér virág” például úgy énekeltük, hogy „kecskét fej a kulák.”

– Hogy alakult a rendszerváltás után a muzsikusok élete?

– Az emberek szabadabbnak érezték magukat, több lett a mulatság is. Alig győztük a meghívásokat. A 2000-es évek elején kezdett csökkenni az esküvők száma. Ma már nem tudnak úgy szórakozni az emberek, mint régen, amikor nagy baráti társaságok ültek az asztaloknál, és ránézésre nem lehetett megállapítani, kinek van több pénze – tette hozzá Zoltán. Később azt is elmesélte, hogy nyugdíjazás után egy rövid időre gazdálkodásba kezdett, majd tíz évig buszsofőrként dolgozott. Közben a muzsikálást sem hagyta abba. Utoljára három évvel ezelőtt, egy vadászbálon hegedült. Azóta magában nemigen zenél, inkább barátságos, szép otthona csinosítására, illetve tizenegy éves unokájára, Zsófira szenteli idejét.

– Van kedvenc nótája? – kérdeztem indulás előtt.

– Háromszáz-négyszáz nótát ismerek, mindenik közel áll a szívemhez… A legkedvesebb talán mégis az, amelyik úgy kezdődik: „De szeretnék hazamenni drága kis falumba”.