Let’s go West, USA! (14.)

Utazás az amerikai nyugaton

(2024. június 29. – július 23.)

Világvárosok vonzásában: L. A. – angyalok városa (1.)

Kellemes és tartalmas élményekkel távoztunk Szent Ferenc városából, és elindultunk délre, Kalifornia másik megapolisza, Los Angeles felé. De nem ám a legrövidebb, leggyorsabb és legkényelmesebb autópályán, hanem a leghosszabb, leglassúbb és legveszélyesebb úton. Nem hagyhattuk figyelmen kívül ugyanis, hogy a két világvárost egy óceánparti út is összeköti, nevezetesen az 1-es számú állami út (California State Route 1), amelynek egy részét Pacific Coast Highwaynek nevezik. A nevéből is lehet következtetni arra, hogy ez az út többnyire a Csendes-óceán partján fut, és sejtettük új-zélandi, ausztráliai, izlandi tapasztalatainkból, hogy ez egy különleges, de időigényes, többmegállós utazás lesz, ezért az amúgy 7-8 óra alatt teljesíthető 700-800 kilométeres útszakaszt másfél naposra terveztük. A világ egyik legszebb óceánparti útvonala magával ragadott. A festői táj, a vad sziklák, az olykor valószínűtlenül ködös óceán, a tajtékzó hullámok és a rajta táncoló szörfösök látványa gyakran késztetett megállásra. Kisebb-nagyobb csodás partokat fedeztünk fel, mint például a Cápafog strandot, az út az óceán öblöcskéit kerülgetve néha magaslatokra hágott, máskor a partvonalra ereszkedett, s mi önfeledten ábrándoztunk a nagy víz végtelen kékségébe, amelyben olykor delfinek is megörvendeztettek. Az út a Big Sur régióban a leglátványosabb, ahol a történelmi Bixby híd kecses íve ékesíti az amúgy is pompás tájat. Sajnos az óceánparti út egy szakasza földcsuszamlás miatt zárva volt. Az éjszakánkat San Luis Obispo városban töltöttünk.

Obispótól már csak „macskaugrásnyira”, mintegy 300 kilométernyire voltunk utazásunk utolsó állomásától, és egyben az USA második legnagyobb agglomerációjától, Los Angelestől. Részben az óceán partján folytattuk utunkat a korábban említett 1-es számú úton, ezért a víz közelsége megigézett, és minduntalan a partra csábított. Santa Barbara közelében elhatároztuk, hogy mielőtt elérjük a metropoliszt, megmártózunk az óceánban, de pechünkre pont egy milliárdos, úszómedencés, golfpályás negyedbe keveredtünk, ahol olyan tökéletesre volt nyírva a fű, hogy én még a szakállamat sem vagyok képes úgy karbantartani. Meg sem mertem állni, nehogy a három hete szutykosodó autónkkal – amin még ott vörösödött a Monument Valley homokja is – beszennyezzem a patikatisztaságú utat, éhes bevándorlónak vagy netán bűnözőnek tekintsenek, és a nyakunkba szabadítsák a kopókat.

Los Angeles, az angyalok városa, vagy ahogy ők becézik: L. A. Beleborzongok most is, ha arra gondolok, hogy ott is járhattunk. Egy város, ami területileg még New Yorknál is nagyobb. Egy város, ahol minden idők leghíresebb szupersztárjai éltek és élnek, alkottak és alkotnak. Egy város, ahol a popkultúrát évtizedekre meghatározó filmek sokasága játszódott a Terminátortól a Ponyvaregényig, a Columbótól a Baywatchon át a Beverly Hills 90210-ig, és ahol filmek százait gyártják évente. Egy város, amely keresztül-kasul van hálózva tíz- vagy annál is többsávos autópályákkal, s ahol a világ legnagyobb és legforgalmasabb autópálya-csomópontján járművek ezrei ömlenek percenként, egy város, ahova éppen remegő lábbal közeledtünk, s amelynek szmogja fölé egymással versengve csúcsosodtak a Downtown (városközpont) üzleti negyedének felhőkarcolói.

Utazásunk tervezésekor ezt a célállomást készítettem elő a legkevésbé. Egyszerűen túl nagynak, bevehetetlennek hittem. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy hol kezdjük el a felfedezését, és hogy egyáltalán mivel érdemes bejárni egy 13.000 négyzetkilométernyi (5 bukarestnyi) gigapoliszt? Talán órákat buszozzunk egyik feléből a másikba, vagy inkább a saját autónkban füstölögjünk a forgalmi dugókban, testi épségünket kockáztatva? Nyeltem egy nagyot, és ez utóbbit választottam. Nem bántam meg, mert bár első látásra félelmetesnek tűntek a járművekkel zsúfolásig megrakott soksávos sztrádák, többszintes csomópontok, valójában, ha az ember odafigyel, ha segíti egy navigációs készülék, ha megvan az a képessége, hogy megértse és felvegye a helyiek életritmusát, és betartja a világon egyébként mindenhol betartandó közlekedési szabályokat, akkor nincsen gond, számomra egészen meglepő módon kifogástalanul működött minden. A filmeken, a világhálón őrült száguldozókat, rendőrkocsikra lövöldöző drogosokat látni, de az igazság az, hogy a helyiek többnyire törvénytisztelő emberek, eszük ágában sincs a sittre kerülni például gyorshajtásért. S különben is, ha káosz lenne a városban, nincs annyi rendőr az egész kontinensen, ahány a rendfenntartáshoz kellene. Ezzel szemben – az ott töltött 3 nap és 300 kilométer letekerése után – mutatóba is alig láttunk járőrt. Minden olajozottan működött, s ha le is lassult időnként a forgalom, a torlódás hamar feloldódott, rendkívül hatékonyan lehetett eljutni A pontból a B-be. Itt meg kell jegyeznem azt az amerikai közlekedési érdekességet, mely szerint, különösen a nagyvárosok környékén, ahol az ingázók miatt reggel és délután megnő a forgalom, vannak a többsávos utaknak ún. HOV (high-occupancy vehicle, azaz nagy kihasználtságú jármű) sávjai, amelyeken csak azok a járművek hajthatnak, amelyekben többen ülnek, egyes esetekben ketten, más esetekben négyen. Ez természetesen kedvez az együtt utazó családtagoknak, így mi is a kivételezettek közé tartoztunk, hiszen tele autóval utaztunk a szó szoros értelmében. Ráadásul a GPS-en kívül volt nekem egy szuper navigátorom, aki anélkül, hogy korábban járt volna L.A.-ben, ismerte az utakat, de még a jelentős épületeket is, és már előre mondta, hogy mikor mi következik. A fiam ugyanis a GTA 5-ös videójátékon nőtt fel, ezerszer bejárta a Los Angeles által inspirált játékbéli Los Santost. 

Nos, hát Amerika az automobilok és az autózás őshazája, mindenki autóval jár, nem is akármilyennel, ezért nem véletlenül – a fiam javaslatára – egy autómúzeummal kezdtük városnézésünket. Első reakcióként idegenkedtem ettől a látogatástól, hiszen számtalan autómúzeumot láttunk már a világ különböző szegleteiben, többek közt a bukaresti Țiriac Collectiont is, ahol szerencsénk volt Ion Țiriactól autogramot is kérni, és aminek a meglátogatását tiszta szívvel ajánlom mindenkinek, de végül nem bántuk meg, mivel a Petersen autóipari múzeum a világ egyik legnagyobb és legkülönlegesebb gyűjteményének ad otthont. A három szinten megtekinthető kollekció páratlan autóritkaságokat, unikumokat vonultat fel. Híres filmekben szereplő kocsikat is láthattunk, mint például a Vissza a jövőbe című film DeLorean időgépét, illetve Villám McQueen életnagyságú modelljét, de megnézhettük Elvis Presley De Tomaso Pantera, valamint Steve McQueen Jaguar XKSS típusú verdáját is. Számomra a legérdekesebbek az Amerikára jellemző lowriderek voltak, amelyek csillogó-villogó, egyénre szabott hipergiccses festésükkel, rikító színeikkel hívták fel magukra a figyelmet. Elképzeltem, amint a latin, vagy fekete gengszterek éppen csajozni indulnak, és a bivalyerős, hidraulikus felfüggesztéssel rendelkező csodajárgányaikat ugráltatva kikövetelik maguknak a figyelmet és a tiszteletet. 

Los Angeles tulajdonképpen sok város és városrész halmazából áll, melyek közül a leghíresebb nyilván az amerikai filmkészítés fellegvára, Hollywood. Ez volt számunkra is az első számú célpont. Stílusosan a Hollywood felirat (H. Sign) megtekintésével kezdtük. A hollywoodi dombok tetején fehérlő kulturális ikon több helyről is látható, a legjobb felvételek készítéséért meg kellett küzdenünk a kanyargos út mentén található korlátozott parkolóhelyekért. 

S ha már kilátópontról van szó, akkor meg kell említenem az art deco stílusban épült Griffith csillagvizsgálót is, ahonnan szintén ráláthattunk a hatalmas betűkre, ugyanakkor szélesvásznú panoráma tárult elénk az emberek által tervezett és épített, emberi ésszel mégis nehezen felfogható és átlátható mamutváros felhőkarcolós-óceános ember- és autómassza kuszaságára. Az obszervatórium a város egyik jelképe, számtalan filmben jelenik meg. Itt forgatták például azt az ikonikus jelenetet, amikor az 1984-es, első Terminátor (Halálosztó) filmben megérkezik a jövőből anyaszült meztelenül a látszólag emberformájú robot, azaz Arnold Schwarzenegger. Az izomlény odalép a korlátokhoz, és letekint az esti kivilágításban ragyogó Los Angelesre. Hát, valahogy mi is úgy tekintettünk le a városra, mint Arnold, aki politikai karriert is befutott, 2003–2011 között Kalifornia republikánus kormányzójaként tevékenykedett. Egyébként a film harci robotját 2029-ből, vagyis mondhatni napjainkból küldték vissza a „rossz” gépek, s bizony Elon Musk mesterséges intelligenciával felruházott, a minap bemutatott robotjai csaknem olyanok, mint amilyenek 1984-ben még csak a sci-fi világában léteztek.        

A magasból leereszkedünk a híres városrész sűrűjébe, a Hollywood Boulevardra, hogy végigsétáljunk a Hollywoodi hírességek sétányán (Walk of Fame). Ujjongva fedeztük fel az elmúlt évszázad több ezer járdába épített csillagából azt a száznyit, akiket mi is ismertünk. Bár szívemhez mindenik közel állt, hiszen számtalan ikonikus jelenet torlódott emlékezetembe, most nem fogom felsorolni az összeset, csak azokat a magyar származásúakat, akikbe „belebotlottunk”, s akiknek szellemét ilyenformán szintén felidézhettük: Joseph Szigeti (1892–1973), Johnny Weissmuller (1904–1984), Ernie Kovacs (1912–1962), Zsa Zsa Gabor (1917–2016), Eva Gabor (1919–1995), Mariska Hargitay (1964–). 

A sugárúton ezrek sétáltak, s közben mindenféle meghökkentő furcsaságot láttunk, olyat is, amit itt nem írhatok le, mert attól tartok, hogy leperegne a nyomdafesték az újságpapírról. Láttunk szuperjárgányokat, vonuló „szelíd” motorosokat, a forgalmas négysávos út közepére kifekvő, félig pucér narkóst, az LMBTQ közösség mindenik betűjéhez tartozót, és úgy általában a világ mindenféle rasszából és népéből származó extravagáns, totálisan excentrikus fazont. Mi csak egy romániai, erdélyi magyar család voltunk a tömegből, akik kíváncsian bámészkodtunk, s miközben a járdaszegélyen üldögélve kaptuk be amerikai hotdogjainkat, erőt gyűjtöttünk a további sétákhoz, melyek során eljutottunk az Oscar-gálák otthonául szolgáló Dolby színházhoz, valamint a Grauman’s Chinese Theatre – kínai pagodát mintázó – filmszínházhoz, amelynek egyik érdekessége, hogy az épület előtti téren számtalan híresség kéz-, illetve láblenyomata látható. A boulevardról az éjszakai mulatóhelyeiről híres Sunset Stripen autóztunk Nyugat-Hollywoodba, majd a Beverly Hillsben található Rodeo Drive-on kötöttünk ki. Itt megint úgy éreztük magunkat, mint akik egyáltalán nem illünk bele abba a világba. A világ egyik legdrágább bevásárlóutcájában ismerősek voltak ugyan a luxusvilágmárkák üzleteinek emblémái, de bemenni egyikbe sem mentünk, hiszen a 10 dolláros hátizsákjainkkal kissé kiríttunk volna mondjuk a Saint Laurent üzlet sok ezer dolláros ridiküljei és egyéb aranyárú ruhái között. Maradtunk az elegáns utcán, és bámultuk a kerekeiket csikorgató millió dolláros verdákat, s közben a fiamtól olyan, csak a felső tízezer számára elérhető autómárkák nevét tanultam meg, amelyekről korábban még csak nem is hallottam. 

Hollywood további érdekességeket is tartogatott, de ezekről majd a következő részben.