Madárvárók

Emőkét színes kövek, rajzok, arcok, érintések teszik nagyon gazdaggá. A 26 éves szentháromsági lányt a hét minden napján várja valaki: hétköznapokon a gondjaira bízott idős asszonyok, ünnepek alkalmával Böjte Csaba Nagyteremiben élő gyermekei. Olyan ő, mint egy hatalmas szárnyakat növesztő madár, aki minden rezdülésével érzi, hol, mikor kell segíteni.

– Gyermekkoromban sokat rendeztem a mamáimat, már akkor szoros szálak fűztek az idősekhez – kezdte történetét egy április reggeli kávé mellett. – Két vágyam volt: az egyik, hogy fodrásznő legyek, a másik, hogy öregekkel foglalkozhassam felnőtt koromban. Az utóbbit sikerült megvalósítani. Hat évvel ezelőtt egy szomszédomtól tudtam meg, hogy a marosvásárhelyi Tabula Felnőttképző Központnál idősgondozói tanfolyam indul. Azonnal jelentkeztem. Én voltam a legfiatalabb a csoportban, nagyot is néztek a többiek, amikor először beléptem. Három hónapig tartott a képzés, az első hónapban az elméleti ismereteket sajátítottuk el, utána a gyakorlat következett. Egyebek mellett az elsősegélynyújtást is megtanultuk. Nagyon szép időszak volt. A gyakorlatra szánt két hónapban kerültem kapcsolatba az otthoni idősgondozást is végző Unitárcoop Alapítvánnyal. Lehetőség nyílt arra, hogy az alapítványnál végezzem a gyakorlatot. Kezdetben két nénihez jártam. Takarítottam, főztem, vásároltam nekik, orvoshoz vittem őket, beszélgettem velük.

– Milyenek voltak az első találkozások, hogy fogadtak a gondozottak?

– Őket is meglepte az életkorom, és az is, hogy faluról ingázom. Kezdetben mindenfélét kérdeztek rólam, aztán idővel a bizalmukba fogadtak, beengedtek a saját világukba. Idővel nőtt a gondozottjaim száma, több mint tíz néni várt. A gyakorlati idő letelte után vizsgáztam, oklevelet kaptam. A Tabulánál megkérdezték, hogy van-e ahol elhelyezkednem. Az Unitárcoopnál szerettem volna maradni. Három hónap volt a próbaidő, azóta is ott dolgozom.

– Hamar megszoktad a városi életritmust, az ingázást?

– Kellett egy kis idő, amíg belerázódtam. Minden reggel busszal jövök be Vásárhelyre. Ha lekésem a Szentháromságról induló járatot, három kilométert gyalogolhatok. Az első nénikhez első alkalommal elkísértek, aztán kaptam egy térképet, azzal kellett boldogulnom. Volt, hogy eltévedtem, és a járókelőktől kérdezgettem az irányt. Kezdetben a megbeszélt időpontnál mindig hamarabb indultam, az idősek számára ugyanis nagyon fontos, hogy pontosan érkezzem. Van, aki reggel vár, mások délután vagy este.

– Ágyhoz kötött betegekhez is jártál?

– A vásárhelyiek mellett a falumbeli időseket is fel szoktam keresni. Régebb volt egy idős gondozottam Szentháromságon, aki az ágyból sem tudott felkelni. Elképesztő körülmények között élt a sérült fiával. Ennie sem volt mit, egy szentháromsági asszonnyal felváltva vittük neki a meleg ebédet, és meg is etettük. Sosem érezte, hogy jóllakott volna, annyit evett, amennyit adtunk. Mindig nagyon várt, és a legkisebb segítségnek is örült. Ő azok közé tartozik, akik már eltávoztak közülünk.

– Milyen út vezetett az idősektől az egészen fiatalokig?

– Pár évvel ezelőtt a Népújság egyik novemberi számában olvastam, hogy támogatni lehet Böjte Csaba gyermekeit. Decemberre össze is gyűjtöttem egy jókora adománycsomagot, élelmiszert, ruhát, játékokat, és elvittem az ajándékot a nagyteremi Isteni Irgalmasság gyermekotthonba. Sosem felejtem el a fogadtatást, amiben ott részem volt. Hihetetlen, hogy mennyi szeretet árad azokból a gyermekekből. Egy év múlva, decemberben visszatértem közéjük, és azóta is ünnepek alkalmával rendszeresen látogatom őket. Rokonoktól, barátoktól, ismerősöktől szoktam számukra adományt kérni. Úgy érzem, ez az én igazi feladatom: megtalálni a támogatásra várókat, és segítséget kérni nekik. 

– Úgy tudom, már nem csak látogatod a gyermekotthon lakóit…

– Igen, rendszerint haza is szoktam vinni pár napra egy-két gyermeket. Megismertettem őket a faluval, és hála Istennek ma már a szentháromságiak körében is elterjedt, hogy ünnepek alkalmával vendégül látják a Nagyteremiből érkezőket. A szentháromsági unitárius lelkész családja is nagy szeretettel fogadja őket, az Ifjúsági Egylettel pedig különböző programokat szervezünk nekik. A gyerekek mindig nagyon készülnek ezekre az együttlétekre, és amikor utánuk megyünk, azonnal megkérdezik: ugye ma engem viszel? 

– Vannak kedvenceid?

– Két kislány, Laura és Melinda került a legközelebb a szívemhez. Egy húsvét alkalmával vittem őket először haza. Kezdetben nagyon tartózkodóan viselkedtek, csak ültek a szobában, nemigen szólaltak meg. Pár nap múlva aztán elkezdtünk beszélgetni, és lassan egészen megnyíltak. Állandóan a nyakamba ugrottak, ölelgettek. Gyakran megkérdezték, hogy segíthetnek-e valamit. Ez a segítőkészség egyébként minden gyerekre jellemző. Önkéntesként egy hetet töltöttem a gyermekotthonban, velük keltem, velük feküdtem, együtt készítettük az ételt. Reggelente mindig azt tudakolták, hogy segíthetnek-e teríteni. Arra is rászoktatták őket a nevelők, hogy támogassák a náluk nehezebb sorban élőket. Naponta visznek meleg ételt a település mostoha körülmények között élő időseinek és gyermekeinek. Az is nagyon meglepett, hogy mennyire tisztelettudóak. Engem például mindig magáznak, ahogy a többi felnőttet is.

– A családjukról meséltek neked a gyerekek?

– A nagyok kerülik ezt a témát, a kicsik pedig nem is emlékeznek a gyermekotthon előtti időre. A nevelőktől tudom, honnan, hogyan kerültek az otthonba. Összeszorult a szívem, amikor végighallgattam azokat a történeteket.

– Legközelebb mikor találkozol velük?

– A tavaszi vakációra vagy pünkösdre szeretnénk Szentháromságra vinni őket.

Beszélgetésünk végén Emőke a számtalan ajándékról, festett kövekről, rajzokról mesélt, amelyeket Böjte Csaba gyermekei készítettek neki. Azt mondta, mindenkinek ajánlja, hogy vegyen pártfogásába egy árvaházi fiúcskát vagy kislányt, az átnyújtott ajándékért, kedvességért cserébe ugyanis kifogyhatatlan szeretetzsák jár.