Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2024-08-19 15:00:00
Az ókori görögök 292 olimpiát rendeztek (Kr. e. 776 és Kr. u. 393 között), s az volt bennük a legjobb, hogy a játékok idejére beszüntették a háborúkat. Két „olümpia közötti időt olümpiádnak neveztek, ami egy idő után időszámítási alap lett” – olvasom a világhálón, s azt is, hogy népszerű volt a nép körében (naná: alkalom a borozásra). A modern korban visszatértek ugyan a négyévenkénti rendezéshez, de nem sikerült megvalósítaniuk az ókori olimpia két fontos – és szerfölött pozitív – elemét: a békét és a játékosságot. Erről csak annyit, hogy a két világháború miatt elaltatták az olimpia eszméjét (1916-ban, 1940-ben és 1944-ben nem tartották meg a nyári játékokat), pedig mennyivel jobb lett volna futóárkok helyett futó sportolókat nézni, az ágyúval való célba lövésről nem is beszélve. A hidegháború is ’kitett magáért’, 1980-ban és 1984-ben csonka olimpiák voltak (Moszkva, ill. Los Angeles), mert a két világhatalom mellőzte a béke előbbrevalóságát. Kölcsönösen bojkottálták a részvételt, a nyugatiak nem mentek keletre és viszont. A keleti táborból csupán az RSZK sportolói mentek el Amerikába, mert a bukaresti hintapolitikusok nem bojkottáltak, és bőséges zsákmánnyal tértek haza. De csak érmeket hoztak, kaját nem. Ha tetszik még emlékezni, akkoriban kezdődött a csirkelábak (adidaşi), a far-hát (carcasă) és a kékre fogyott-fagyott csirkék (fraţii Petreuş) korszaka. (Zárójelben: 1953-ban – a bukaresti Világifjúsági Találkozó idején – is a fővárosba hordták a kaját a harmincezer külföldi vendégnek, akik marhabélszínt ettek, a nép pedig marmaládét és makarónit; ez is, az is ’ma’-val kezdődött.)
Úgy vélem: a sportpályákról eltűnt a játékosság, már csak az olimpiai esküben szerepel: „A legfontosabb dolog az olimpiai játékokban nem a győzelem, hanem a részvétel, hasonlóan az élethez: nem a diadal, hanem az igyekezet a fontosabb. A legalapvetőbb dolog nem az, hogy legyőzd a társadat, hanem hogy küzdjél jól!” – Nem részletezem az imént zárult olimpia vitáit, botrányait meg a többi zűrös epizódot (a doppingügyek majd csak a laboreredmények feldolgozása után érkeznek!), mert ezek járultak hozzá ahhoz, hogy megfakuljon a játékok valamikori jó híre. Ez már giccsparádé, divatozás és pénzkidobás. A drukkolás nem sport. A közvetítési szünetekben töméntelen sportfogadási hirdetést láthattunk, ebből mindenki megérthette, hogy a 21. századi profi sport már csak a pénzről szól. Gubó barátom még szomorúbban vélekedik: szerinte az olimpián már csak a dicsekvésről, a kivagyiságról és a sportolók kizsigereléséről szól a nóta. A gyorskorcsolyázók és pályakerékpárosok dagadtra ’gyúrt’ lábizmai, a teniszezők porhanyós váll-, könyök- és térdízületei a túlzásba vitt igénybevétel következményeit láttatják… Megéri? Harminc évvel ezelőtt volt az utolsó ’normális’, emberi léptékű (téli) olimpia, Lillehammerben: „Norvégia tökéletes, felejthetetlen olimpiát rendezett 1994-ben, pedig a kisváros pályázatát először megmosolyogták. A norvégok óriási tömegben voltak jelen a versenyeken, és nagyszerű hangulatot teremtettek.” A neten találtam ezt a pár sort, magam is osztom ezt a véleményt.
Még csordogál az olimpiát értékelő/simfelő cikkek sora, s egy kisebb, de igen lelkes csoport amiatt kesereg, hogy pár évvel ezelőtt a mocskos ellenzék fúrta meg az idei olimpia Budapesten való megrendezését, pedig ’mink’ sokkal ügyesebbek vagyunk másoknál (dumában biztosan, főleg azóta, hogy „a kisebbrendűségi érzést palástoló kivagyiság eluralkodott a kormány tagjain”). Gyulay Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke mondotta: „Százszor jobb olimpiát tudnánk csinálni a franciáknál. Szervezésben, transzportban, szállásban, megközelítésben és a helyszínekben is. Ebben teljesen magabiztos vagyok.” (es.hu, aug. 9.)
Ez a ’zavar bőségét’ juttatja eszembe, de mást is. Vajon tudják-e az álmodozók, hogy 1920-ban Budapest helyett Antwerpen lett a nyári olimpia helyszíne, ugyanis a ’nagy háború’ után módosították a helyszínt, s a vesztes országokat meg sem hívták a játékokra. Meg aztán: kiszámolta-e valaki, hogy a vizes világbajnokság mekkora érvágást jelentett a magyar nemzetgazdaságnak? 2017-ben 130 milliárdba került a Budapesten megrendezett első vizes világbajnokság, ám a házon belüli eredmény soványka lett: 2 aranyérem, 5 ezüst és 2 bronz. (index.hu/akták/vizes) Van egy másik szám is: „4416 milliárd forintot költött a kormány sportra 2010 óta”. (444.hu, aug. 8.) Mennyi is az? Íme: évenként 315 milliárd, naptári naponként átlagosan 863 millió forint! (Sokszorosa a kormányzati média fenntartásába ömlesztett összegeknek. Szó se róla, kell a reklám!) Telik rá? Nemigen. Megérte? A sápot lefölöző rétegnek bizonyára. A meghirdetett célt viszont meg se közelítették; a tények semmi jóval nem biztatnak: „Tizenkét tanév telt el mindennapos testneveléssel, de egy fikarcnyit sem látszik a hatása. Ha olimpiai érmekben vagy a sportsikereket kihasználó politikusokban mérjük a sportnemzeteket, dicsőségesen szerepel Magyarország. Valójában viszont keveset mozgó, egészségtelenül élő nemzet vagyunk, és a mindennapos testnevelésnek alig látszik hatása a 18 évesek egészségi állapotán.” (444.hu, aug. 9.)
Kérdezem: hány milliárd forintba kerül egy uncia dicsőség? S ugyan mit jelent a világhírnév? Ha az éremtáblázatokat szemléző milliárdnyi drukker a magyar érmek száma láttán elismerően bólogat vagy cöcög – netán köpköd és káromkodik – azt miként lehetne forintosítani, hogy foltot vessenek belőle a költségvetés pénzeszsákjára? Lapzárta előtt érkezett egy válaszféle, több százezres példányban olvashatta a jónép: „Országimázs 2024 – akikre büszkék lehetünk” (Nők Lapja, aug. 14.). ’Mely büszkeséget a mindennapok keserűsége fújja el, szélnél gyorsabban.