A Megy a magnó… vendége volt – Kós Károly

Harmincöt éve, 1977. augusztus 25-én hunyt el az író, építész, könyvművész, akit nem sokkal halála előtt keresett fel a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa, Csifó János, hogy a stafétaszerűen szerveződött Megy a magnó vándorútra című interjúláncban kolozsvári otthonában megszólaltassa Kós Károlyt.

Kós Károly grafikája

Harmincöt éve, 1977. augusztus 25-én hunyt el az író, építész, könyvművész, akit nem sokkal halála előtt keresett fel a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa, Csifó János, hogy a stafétaszerűen szerveződött Megy a magnó vándorútra című interjúláncban kolozsvári otthonában megszólaltassa Kós Károlyt, irodalmunk, szellemi életünk nagy hatású vezéregyéniségét. Az akkori interjúkészítő elkészítette a hangfelvétel írott, szerkesztett változatát, ezt tesszük ma közzé.

– Kolozsváron a Rákóczi út elején három tucat lépcső vezet Kós Károly író, költő, grafikus, tervezőmérnök villájához. Diófák, orgonabokrok között diszkréten húzódik meg az épület, ahol színész leányával, Koós Zsófiával, tanár unokájával, Enikővel és annak családjával él Károly bácsi. Nagyon kedves, kitüntető kötelességemnek teszek eleget, amikor a Marosvásárhelyi Rádió mikrofonja mellett átadhatom – interjúláncunk legutóbbi alanya – Márton László gyergyószentmiklósi mérnök jókívánságait. Így szól: „Isten éltesse Károly bácsit erőben, egészségben!” – Tessék megengedni, hogy közelgő 94. születésnapja alkalmából a hallgatóink és a magam jókívánságait is átnyújthassam: erőt, egészséget és sok örömet!…

– Köszönöm szépen, fiam, jólesik, mert más úgy sincs az embernek, mint az a kicsi egészség – még ami van –, igazán köszönöm… csakhogy mellészegődik a vénség is, de hát ez már így jár. Nem panaszkodhatom, mert nekem szervi bajom nincs, csakhogy már a szív gyengül és az ér lassan meszesedik. Ezen nincs mit csodálkozni, mert tényleg nemsokára 94 leszek.

– Pontosabban december 16-án… De látom, az egyharmad cigaretta mindegyre előkerül.

– Muszáj, fiam, muszáj, már kereken nyolcvan éve szívom, nem is hagyom abba, pedig az orvosok arra buzdítanak. Miért hagyjam abba? Eddig is megszolgált az a tüdő, s amíg élek, kitart, nem? Most már úgyse tudok csinálni semmit, és ez a legnagyobb baj, hogy igazán dolgozni már nem tudok.

– Viszont nagyon sok mindent elmesélhet a mai fiataloknak.

– Ajaj, fiam… A sok mesélés is kifárasztja a magamfajta öregembert… Most már csak úgy elmélkedem.

– Ami azt illeti, van is min elmélkedni, mert ha csak a sok épületet venné számba, amiket megtervezett, már az is sok időt venne igénybe. Milyen tőről fakad az úgynevezett Kós Károly-stílus? Népi elemet, motívumokat lehet benne felfedezni, sajátos népi építészeti formanyelvet.

– Nemcsak a népi építészetre, de a hagyományokra is nagy hangsúlyt fektettem fiatal koromban. Mielőtt kollokválhattam volna, sokat járkáltam itt Erdélyben jobbra-balra, s felfedeztem, hogy nagyon sokféle építészet létezik, mert ugye három nép élt egymás mellett – magyar, szász, román –, mind megépítette a maga stílusában az épületeit. Az életkörülményei következtében mindenik nép kialakította a maga szemléletét, amit stílusában befolyásolt a maga népi művészete, sőt az iparművészete is. Ebben a nagy kavarodásban rengeteg rokon vonást fedeztem fel, és tudat alatt bennem is kikristályosodott és megmaradt mindmáig. Én szüleimmel éltem Kolozsvárt is, szóval egy magyar helységben, amely Kalotaszegnek a szélén fekszik, mert ugye Györgyfalva is ide tartozik Kalotaszeghez. Szebenben, szász lakta területen is éltünk, amit körülvesznek a román községek. Főleg a hegyi községek voltak érdekesek, s aztán én szerettem csavarogni a hegyekben, az erdőkben és így megismertem a hegy román népének az építészetét. De megismertem magát a népet, a munkaeszközeit, a művészetét, s aztán ezt vittem én magammal Budapestre. Beiratkoztam az egyetemre mérnöknek, mert az apám így akarta. Időközben úgy éreztem, hogy olyan száraz dolog vasúti mérnöknek vagy éppenséggel vízmérnöknek lenni. Mikor két évet lekollokváltam, azt mondtam: alászolgálja, megyek át az építészetre. Aztán ott folytattam, s így lett belőlem építészmérnök.

– Emellett író…

– Ott is csak építész vagyok. Ott is felépítem magamnak azt, amit mondani akarok. Összeszedem magamnak az építőanyagokat, alapot rakok, ráépítem a mesét, kidíszítem, hogy kijöjjön valami egész, ami mond valamit. Aztán úgy tervezgettem az épületeket is, hogy rárakosgattam azokat a tapasztalatokat, amiket magammal vittem, amit aztán elkereszteltek „magyaros stílusnak”.

– Az egyetemen engedték a professzorok, hogy Károly bácsi megteremthesse a saját formanyelvét?

– Szerencsémre olyan professzoraim voltak, hogy még örvendtek is a saját kísérletezéseimnek, engedték, hogy végül is kifejezhessem magam. Én pedig ragaszkodtam a kifejezési eszközeimhez, formáimhoz, ezért vélik egyesek felfedezni az építészeti munkáimban – s ez vonatkozik az irodalmi alkotásaimra is – a sok, Kalotaszegen összegyűjtött elemet, amiket aztán az irodalmárok meg az építészkollégák kalotaszegi népművészeti elemeknek neveztek. Én rájuk hagytam… mert ez volt nekem kéz alatt. Ehhez jutottam el. Szerettem Kalotaszeg vidékét, s aztán ezért telepedtem meg ott, mert otthon éreztem magam, otthon a természetben, a faluban és az emberek között.

– Most beszéljünk egy keveset az elkészült épületekről, amelyeket Kós Károly tervezett. Mindig jóleső érzés tölt el, valahányszor megállok a sepsiszentgyörgyi Múzeum előtt, vagy a sepsiszentgyörgyi Megyei Kórház épülete előtt, a marosvásárhelyi gazdasági iskola, vagy a Közüzemek épülete mellett, éppenséggel a budapesti Állatkert bejáratánál, mert tudom, hogy azokat Károly bácsi álmodta tervezőasztalra.

– Nekem ebben aránylag szerencsém volt. Nem törekedtem arra, hogy szabad művész legyek, de a dolgok úgy alakultak, hogy mé-gis szabad művésszé váltam. Mindenekelőtt a mérnöki pályámat tartottam fontosnak. Amikor végeztem Budapesten az építészmérnökin, Kolozsvárra jöttem, akkor épp megürült egy építész állás a városházán. Jelentkeztem is Póczinál, hogy alkalmazzanak, el is fogadták volna a jelentkezésemet, de a főmérnöki állásban magamnak egyébre nem tellett volna az időmből, s a város polgármestere hallani sem akart arról, hogy a kolozsvári városi főmérnöki állásomban egyébbel is foglalkozzam. Akkor én vettem a kalapomat. Lényegében ezért nem lettem építész főmérnök Kolozsváron. Akkor felmentem Budapestre, vissza az Építészeti Műegyetemre, s megkerestem a volt professzoromat, Schulek Frigyest.

– Arról a Schulekről tetszik beszélni, aki a Halászbástyát tervezte?

– Igen, róla van szó. Azért mentem hozzá, mert negyedéves koromban őt választottam tervezőprofesszoromnak, mert akkor lehetett választani az ókori, a reneszánsz és a középkori tervezést oktató professzorok között. A középkori tervezést Schulek tanította, a reneszánszot Hausmann, aki a budai Várpalota hátsó részét átépítette, és ő tervezte a New York palotát is. Aztán Nagy Virgil volt az ókoritervező-tanszék vezetője. Schulektől féltek a növendékek, mert nagyon szigorú professzor volt, de én őt választottam. Összesen ketten választottuk őt, engem szeretett a professzor úr. Ezt csak azért vetettem közbe, hogy megértsd, ki az a Schulek, akihez visszamentem tanácsért, s azt mondtam neki: nézze professzor úr, maga Konvey kollégámat beprotezsálta a Műemlékek Bizottságához, vagyis a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelőségéhez, az ottani építészeti tervező irodájához. Protezsáljon be engem is oda… Gondolkozik az öreg, de közben ez nekem borzasztóan rosszul esett, hogy engem nem akar munkához segíteni. Kezdtem kérlelni, mire a professzor kijelentette, hogy nekem most nem szabad hivatalba menni, csakis szabad pályára. Két hét múlva elküldte hozzám Pogány Móricot, hogy menjek hozzá inaskodni. Így aztán szabad építész maradtam, nem lettem hivatalnok. Úgy lett, ahogy Schulek professzor akarta. Akkor kezdtem a középületek tervezéséhez. Aránylag kötetlen munkaidőm volt.

– Hadd mondjam el hallgatóinknak, hogy akkortájt indította meg Kós Károly a Kalotaszeg című lapot is.

– Igen, mert akkor jutott idő arra is. Sztánán csináltam a lapot, ott írtam, tördeltem, s aztán Bánffyhunyadon nyomtuk, egy olyan nyomdagépen, amelyet lábbal kellett hajtani, mert nem volt villany. Kezdetleges módszerrel, de annyi lapot nyomtunk, ahány előfizetőnk volt. Más lapokban nem jelenhetett meg sem Móricz Zsiga, sem Ady Bandi, mert ugye, kiátkozták. Nálam a Kalotaszegben megjelent, és az eretneknek titulált költőt én mutattam be az olvasóknak.

– Az már irodalomtörténeti tény, hogy Móriczot és Adyt az erdélyi lapokban főleg azért jelentették meg, hogy gyalázhassák, a Kalotaszeg című lapban pedig méltató írások láttak napvilágot.

– Móricz Zsigával úgy egyeztünk meg, hogy tőle azt jelentetek meg, amit akarok, s ezért tőlem egy tiszteletpéldányt kapott. Így jelentettem meg egyik novelláját. A lap csak egy negyedévig jelent meg, mert kaptam egy olyan munkát, hogy fel kellett mennem Budapestre. Az előfizetőimet átadtam Kovács Dezsőnek, az Erdélyi Lapok szerkesztőjének.

– Ezzel megszűnt a Kalotaszeg című hetilap, amelyben Kós Károly első novellája is napvilágot látott.

– Igen, de azt már nem mertem a saját nevem alatt kiadni…

– Pedig Kós Károly neve alatt sok minden megjelent. Ilyen például a szakirodalomban: A régi Kalotaszeg, A lakóház művészete, A székely nép építészete. Ezenkívül jelentős népművészeti, szépirodalmi műveket is publikált, mint, amilyen a Kalotaszegi krónika – Kőből, fából házat… igékből várat, a Varjú nemzetség, az Országépítő, s nem utolsósorban a Budai Nagy Antal című történelmi dráma, amelyet Károly bácsi szülővárosában, Temesváron a Magyar Színházban az idén, tehát 1976 végén visznek színre.

– Halljunk oda, ezt nem is tudtam! Tudod fiam, én már nem olvasok semmilyen lapot, az egykori kolozsvári Igazságon kívül, de ez egy igazán jó lap, bizony isten! A többit nem olvasom el…

– Ennek a hírnek az a forrása, hogy a napokban Marosvásárhelyen vendégszerepeltek a temesváriak, és Sinka Károly, a Temesvári Magyar Színház igazgatója elmondta egy interjúban, hogy már készülnek a 30 évvel ezelőtt bemutatott Budai Nagy Antalt újra színre vinni. Remélem, hogy a bemutatóra meghívják Kós Károlyt is, mert úgy illik, hogy a szerző is hajoljon meg a függöny előtt.

– Hát engem mind hívhatnak, mert én innen úgysem tudok elmozdulni. Az orvos megtiltotta a nagy mozgásokat, 94 évesen nem autókázhatom Kolozsvárról Temesvárra, az nagy út már nekem, fiam… Vigyázni kell a szívemre, mert már volt egy súlyos infarktusom, amivel három hónapig feküdtem, s alig tudtak helyrehozni, mert közben a kórházban is kaptam két gyengébb infarktust, úgyhogy nem nagyon utazgathatom, legfennebb, ha a temesváriak el nem jönnek ide a sétatéri színházba, esetleg odáig még a leányomék talán elvinnének… Azt még megnézném.

– Mivel Temesváron is hallható a Marosvásárhelyi Rádió műsora, talán ezzel az interjúval is sugallhatjuk a temesvári színészeknek, hogy országjárás közben ki ne feledjék Kolozsvárt, mert a szerző Kós Károly is szeretné látni a darabot. Ezzel témát is váltanék, ugyanis a napokban került ki a nyomdából, képregény formájában a Varjú nemzetség a legfiatalabb olvasók nem kis örömére. Így most az ön unokájának, Enikőnek a kislánya, Fruzsina is „elolvashatja” a dédnagypapa alkotását.

– A Fruzsina nevű dédunokám még nagyon kicsi, alig töltötte a két és fél évet, de azért szereti lapozgatni a könyveket. Ez a Fruzsina nagyon szeret engem, csak már nincs türelmem. A múltkor is meghívtak az iskolába a kisgyerekek közé, de már nem tudok mesélni nekik, pedig szeretem őket, csak valahogy már nincs türelmem, na… De hát így van ez rendjén, fiam.

– Kedves Károly bátyám, köszönöm szépen a türelmét és amellett Koós Zsófia művésznőtől, a kedves lányától sem szeretnék az elnyúlt beszélgetés miatt szidást kapni. Itt befejezzük az interjút azzal a kötelező kérdéssel, hogy innen Kolozsvárról hova menjen és kit keressen fel interjúsorozatunk mikrofonja.

– Emlegetted a sepsiszentgyörgyi múzeumot, hát keresd meg Székely Zoltit, a múzeum igazgatóját, beszéltesd meg őt is, add át üdvözletemet.

– Tehát kedves hallgatók,vándorútja során jövő szombaton a 83. vendégét, dr. Székely Zoltánt, a sepsiszentgyörgyi múzeum igazgatóját keresi fel a magnó. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Csifó János