Micsoda utak!

A napokban hagyta el a nyomdát az a kötetet, amely a marosvásárhelyi színházi élet különleges területére kalauzolja el az érdeklődőket. Szerzője Kovács Levente rendező, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára, társszerző Vajda György újságíró. A kötet a diákszínjátszás történetére tekint vissza 1964-től 1989-ig, amely kiegészül azokkal a törekvésekkel, amelyek napjainkig próbálják fenntartani a diákszínjátszó-mozgalmat. 

Azért is rendhagyó a tanulmánykötet, mert az első fejezetében a szerző alaposan körüljárja a marosvásárhelyi diákszínjátszás történetét a 20. század második felének avantgárd színházi törekvéseinek tükrében. Az 1960-as évek avantgárd színházi mozgalmai egy új fogalmat tettek közkeletűvé: a csoportszínház fogalmát. A csoportszínház mint kifejező eszköz sajátos társadalmi-politikai körülmények között alakult ki Nyugaton. Megalkotta a maga formai, tartalmi és színházi nyelvezetét, amely fokozatosan begyűrűzött a szocialista államokba is. A kötetben Kovács Levente e történelmi, színháztörténeti visszatekintéssel vezeti be az olvasót a diákszínjátszásba mint olyan világjelenségbe, amely felzárkózva a ’60-as évek tiltakozó mozgalmai mögé, a rockzene mellett olyan fő önkifejezési eszköznek bizonyult, amely képes lett az egyetemi ifjúság politikai gondolatainak, világnézetének, esztétikai ízlésének, életérzé-sének kifejezésére. Ebben a kontextusban közelíti meg a kötet a marosvásárhelyi diákszínjátszást, amelyről már az 1740-es évekből van dokumentum. Ezt a több évszázados hagyományt tartja fenn a református kollégium, a későbbiekben a Bolyai líceum, majd a Pedagógiai Intézet. Ez utóbbi hallgatóinak verbuválásával kezdődött annak a diákszínjátszó-csoportnak a története, amelyet végigkövethetünk 1964-től 1989-ig. (Megjegyezzük, hogy ebben az esetben a diákszínjátszás megnevezést a főiskolai-egyetemi színjátszókra vonatkoztatjuk.) Azonban nem csak a későbbiekben Majomcsoport néven közismertté vált társulat történetéről szól a könyv. Betekinthetünk a hazai műkedvelő mozgalomba, amelynek köszönhetően számos társulat alakult, melyek között volt olyan is, amely a későbbiekben profi színházzá nőtte ki magát. Dacolva a kommunista diktatúra cenzúrájával, a diákszínjátszók új kifejezőeszközöket dolgoztak ki, és sajátos színházi nyelven adták elő mindazt, amit egyébként a „hi-vatalos” színházakban nem lehetett. És ez tette annyira kedveltté a Majomcsoportot, hogy már a hatalomnak is szemet szúrtak azok az előadások, amelyeken a nézőtéren egy tűt sem lehetett leejteni. A kötet azoknak a szakembereknek is szól, akik ma is diákszínjátszással foglalkoznak, mert megtalálhatják mindazokat a módszereket, szakmai fogásokat, amelyeket több évtizeden át Kovács Levente kitapasztalt és alkalmazott. Ezek nem föltétlenül a „színházcsinálásról” szóltak, hanem arról is, hogy miként lehet motiválni és egybetartani egy közösséget, nevelni, egyéniségeket formálni, ugyanakkor csoporttudatot is fenntartani a drámapedagógia eszközeivel. A kötetben szó van a csoportépítésről, a csoportmunka-szervezésről, az irányító szerepéről, illetve a színészpedagógiai feladatokról is. 

A könyv második fele – amellyel Vajda György újságíró egészítette ki a Majomcsoportról szóló fejezeteket – az 1989 után diákszínjátszó-törekvésekről szól, arról, hogy a rendszerváltást követően, a megváltozott társadalmi-politikai és gazdasági helyzetben miként és hogyan lehet működtetni egy diákszínjátszó-csoportot. Az Artecotur Egyesület által létrehozott Artsy M társulat a példája annak, hogy folytatva a hagyományokat, az új helyzetben miként lehet – civil törekvésként – működtetni diákszínjátszó-csoportot, mik azok a motivációk, amelyek ma egy fiatalt erre a pályára irányíthatnak, illetve az is kiderül, hogy milyen eszközök vannak arra, hogy gazdaságilag is éltetni lehessen egy önállóan működő csoportot. 

A kötet nemcsak színházi szakembereknek szól, hanem mindazokhoz is, akik a színház irányából szeretnének betekinteni Marosvásárhely történetének érdekes epizódjába. 

 

Erdélyi György