Azzal a szándékkal ültem le ma reggel, hogy a német előrejelzésekről fogok egy hangulatosat írni.
Azzal a szándékkal ültem le ma reggel, hogy a német előrejelzésekről fogok egy hangulatosat írni. Nem a gazdasági előrejelzésekre gondolok, azok esetünkben sohasem rózsásak, liliomosak vagy a magyar lélekhez (és hollandhoz, természetesen) jobban illő tulipánosak, hanem arról, hogy kemény tél közelít (Berzsenyi), kutyát sem kímélő hideggel, és erre ideje felkészülni, fűvel, de főleg fával és gázzal, kazánnal, távfűtéssel – ahol még létezik az emberi elme e csodás tömegtalálmánya. Szóval ettől függ a létünk.
Ettől is.
Mielőtt azonban írásnak láttam volna, megnéztem a napi postámat, és abban egyik unokaöcsém küldeménye hevert már hét órája olvasatlanul. Nos, gondoltam, kinyitom és elolvasom. Egy 13 perces videofelvételt küldött át a tengeren, amelyben Yair Lapid beszél a magyar parlament emelvényéről az egybegyűlteknek. Nem tudom, mikor is történt pontosan, nem emlékszem rá, mikor is járt a zsidó állam pénzügyminisztere Magyarországon. Talán a dátum nem is fontos. Sokkal inkább az ott elhangzott szöveg. Emlékezés.
Apja, Tom Lapid, aki Újvidéken Lampel Tamásnak született 1931-ben, és ekkor, 1945-ben a budapesti gettóban tengődött anyjával és nagyszüleivel, 13 éves volt. 1945 februárjában, amikor már Párizs hónapok óta szabad volt, amikor Marosvásárhely fölött már elvonult a front, és már szállingóztak hazafelé az első túlélők a munkaszolgálatból, ha nem estek orosz fogságba, amint leszálltak a vonatról, szóval 1945 februárjában összeterelték őket egy bérház udvarára azt a hatszáz embert, akik egy Pozsonyi úti csillagos házban dekkoltak, szorongtak, éheztek, és a Duna felé terelték őket. Nyilasok, csendőrök és suhancok, akik gépfegyverrel hadonásztak (nem egy közülük tán a mai jobbikosok apja vagy nagyapja…?), a lebombázott Margit híd felé terelték őket, nőket, gyerekeket, öregeket. Mindenki tisztában volt azzal, fel kell törni a Duna jegét, hová pár perc múlva majd belövi őket a hatalom csőcseléke vagy a csőcselék hatalma. (Akkor is kemény tél volt, jóslat sem kellett hozzá, már vagy négy és fél éve tartott a tél.)
Váratlanul az égen repülők jelentek meg, halálhozó bombázók tűntek fel, a kísérők pánikba estek és vadul lövöldözni kezdtek az ég felé, összevissza pufogtattak. Nos, ezt használta ki az egyik rokon, aki a 13 éves fiúcskát és anyját hirtelen belökte a Margit híd közelében álló zöld házikóba. Mindközönségesen a nyilvános vécébe.
A repülők sértetlen elszálltak, a hadfiak nem számolták meg a halálraítélteket, akik közül csak ketten menekültek meg. Azok, akik az illemhelyre menekültek. Visszamentek a gettóba, ahol Lampel Tamás találkozott Lantos Tamással. Egy életre barátságot kötöttek.
Tommy Lapid, az egykori halálraszánt 1948-ban vándorolt ki Izraelbe, újságíró lett, élesnyelvű, harcos, az ultraortodox (vallásos) párt befolyása ellen küzdött, a modern világi és demokratikus Izraelért. (2008-ban hunyt el.) Olykor láthattad őt a Duna tévében is. Élvezetesen beszélt magyarul.
De egyszer 1989 után hazalátogatott fiával, Yairral Budapestre, és megtalálta a zöld házikót a Duna-parton. Ott álltak ketten, és simogatták az összefirkált, szétgraffitizett épület falát. Még mindig áll, s az arra sietőknek, villamos után loholóknak fogalmuk sincs róla, hogy egykor életeket mentett…
