Mindennapi

Kenyérillatú reggeleken ismerkedtem meg Máriával. Nem emlékszem már, mikor beszélgettem először a pékárut kínáló fiatal nővel, az viszont bizonyos, hogy megnyugtató, felfrissítő volt minden találkozás. Gyermeknevelésről, főzésről, lelki dolgokról váltottunk szót, és a mozaikdarabkákból lassan Mária életútja is körvonalazódni kezdett.

– Sok évvel ezelőtt, érettségi után egy varrodában kezdtem dolgozni – kezdte történetét a nevető szemű elárusító. – Olaszországba orvosok és vegyészek számára készítettünk védőöltözetet, kapucnis köpenyt és csizmát. Mindig is szerettem varrni, ráadásul az első munkahelyemen a társaság is kiváló volt, rengeteget kacagtunk, viccelődtünk. Két műszakban dolgoztunk, a hétvégénk szabad volt. Nagyon boldog voltam azokban az években. A testvérem is abban a varrodában kapott állást, egy másik munkafázishoz volt beosztva. 2000-ben aztán kiment Magyarországra. Abban az évben én is elkerültem az első munkahelyemről, ugyanannak a cégnek egy másik varrodájában kezdtem dolgozni. Tizenegy évvel ezelőtt jött a nagy váltás, akkor jöttem a pékségbe. 

– A varrógép mellől miért kívánkoztál éppen a kenyerek közé?

– A férjem pék, ő már korábban is itt dolgozott. Én sem a cég valamelyik üzletében kezdtem, az első három hétben a pékségben szeleteltem a kenyereket. Este 10 órától reggel 6-ig tartott a műszak. Akkoriban még nem volt szeletelőgép az üzletekben, ezért volt szükség erre a munkára. Kicsit fárasztó volt, de a kiszolgálói munkát még nehezebben szoktam meg. Amikor kikerültem az egyik üzletbe, hirtelen nagyobb lett a felelősség. Pénzzel kellett dolgozni, és egyes vásárlókkal sem volt könnyű megtalálni a hangot. Egy évtized alatt sok helyen szolgáltam ki az embereket, és állíthatom, hogy a falusi kenyeresüzletben értek a legkellemesebb tapasztalatok. Ott valahogy kedvesebbek az emberek, sosem kötekednek, nem szedetik le az egész polcot, hogy kiválasszák a legtökéletesebb pékárut. Bizonyos lakónegyedekben sajnos sok ilyen vásárló van. Olyan vevővel is volt dolgom, akinek hiába bizonygattam, hogy aznap kaptuk a kenyeret, azt mondta, nem hiszi, mentem volna inkább színésznőnek. 

– Mikor jön a legtöbb vásárló?

– Reggel fél 8-tól 8 óráig szusszanásnyi időm sincs, aztán délelőtt tíz óra körül, a nagyszünetben betódulnak az iskolások. Délután és este már nincs olyan nagy forgalom. 

– Melyik korosztály fordul meg itt a legtöbbször?

– A gyerekek és a nyugdíjasok. Van olyan idős vásárlóm, aki kimondottan beszélgetni jár ide. Megveszi a mindennapit, közben aznapi bánatát, örömét is elmondja. Az is előfordult már, hogy egy vevő, akit akkor láttam először, kérés nélkül feltárta előttem az egész életét.

Beszélgetésünk óráiban mindegyre beigazolódtak Mária szavai. Alacsony, ősz hajú férfi lépett be egy alkalommal az üzletbe, péksüteményt kért.

– Megy az iskolába? Hányadikos? – kérdezte viccesen az elárusítónő, és az idős úr kacagó tekintettel válaszolta: 

– Tizenhárom és fél.

Pár perc múlva sietős léptű férfi nyitott be.

– Egyet? – nézett rá Mária, és már nyújtotta is a kívánt árut.

Legutóbb nagypénteken egy hatvanas éveiben járó asszony omlós havasi kifli receptjét mondta el Máriának, akiről sokan tudják, hogy szívesen, szeretettel süt családjának különféle finomságokat Az elárusítónő figyelmesen hallgatta vásárlója szavait, aztán az asszony távozása után meglepetésemre tökéletesen elismételte a kifli hozzávalóit.

– Szülői értekezletekre sem szoktam tollat, füzetet vinni, jegyzetelés nélkül is mindent észben tartok, amit a lányom tanítónője mond – mosolyodott el újra. A következő percekben a havasi kiflis asszony érkezett vissza, fehér szalvétába csomagolva hozta a kóstolót.