Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Márait olvasom a hintán.
Hintáztat a jelen, (erre is) figyelmeztet Márai. A jelen hintáján ülve Polgárt olvasok, akinek puhán kattognak szavai, mint néhai nagyanyám Singer varrógépe. Egymás után férceli a lapokat, míg összeáll a köntösnek és hippi szerelésnek márais szövete.
Van benne minden. Lényeg és tangencia; sztoa és Nietzsche; a szkepszisből a vizsgálódás; magabiztosság és a magány már-már veszélyesen erős párlata.
Mint aki koravénen sétál át az életen, de meglövi a majdnem 90-et – mert másképpen nem tehet. Az epokhé majdnem lefokozásával jut el ahhoz a fajta ataraxiáig, amely súlyosan emeli-csukja pilláit a világra.
Jelesül: jelenemre (a hintán).
Apropó: költészet. Márai megadja a költészet (szinte) atommodelljét. Arról a bizonyos sűrítő energiáról beszél, ami az értelem és az indulat összekapcsolója a versben. Szöget a fején! A többi: titok. És nem tudom, kié. Neve több is van: Múzsa, isteni sugallat, stb. Nem tudom, és nem is fogom megtudni. Hogy nem emberi – mert a költő eszköz csupán –, az biztos.
Olvasom a hintán Márait.
Mint vadászgép után a csík az égen: a párhuzamosok találkoznak egy idő után és egybesűrűsödnek – minibárányfelhők rózsafüzére. Nem-euklideszi matematika, és benne a püthagoreizmus máig felfedetlen titkai. A kassai dóm éppen olvadó gyertyái.
Hintáztat a jelen. S Márait olvasva, amit érzek: az Ítélet keserédes illata.
2013. július 23.