Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A rövid hajú, csokibarna kislány egy hadvezér határozottságával irányította az enyhén őszülő, magas férfit a vonatállomástól pár lépésre eső buszpályaudvaron.
– A tiétek mikor jön? Tényleg olyan nagy, zöld busz? Itt mindenki veletek utazik? Hol veszik a jegyet a többiek? – záporoztak az izgatott kérdések a szemmel láthatóan derűs, kiegyensúlyozott felnőttre, aki a leányka két szusszanása között angyali nyugalommal válaszolgatott. Legalább kétszer masíroztak el a csomagokkal telepakolt padok előtt, majd a párhoz egy szép arcú, idősebb nő is csatlakozott.
– Nem tudom, merre kell menni, fogjad a kezem – kérte a kislányt, aki erre mindkét felnőttbe belekapaszkodott, és repíttette magát láthatatlan tavak, tengerek felett. Nemsokára aztán a „nagy, zöld busz” is befutott. A felnőttek gyorsan búcsúztak a gyerektől, szinte észrevétlenül. A kicsi visszafészkelődött addig csendben várakozó szülei ölébe, korábbi társasága a buszból integetett neki.
Legújabb, hirtelen jött álmaink utazására indultunk azon az estén most már nagykorú fiammal a világjárvány előtti tél óta nem látott Budapest felé. A lebarnult kislányt sétáltató, pontosabban követő pár helyjegye éppen tőlem karnyújtásnyira, a szemközti ülésekre szólt, így továbbra is részese lehettem a velük kapcsolatos történéseknek. Egy ideig mindketten elmerültek a telefonjuk nyújtotta látványvilágban, csak néha váltottak suttogva szót egymással. Már több mint egy órája úton voltunk, amikor a nő mobilja énekelni kezdett, majd egy kislányhang kacagott bele az utastér álmatag csendjébe. Az asszony arca felragyogott, miközben hívójával halkan beszélgetni kezdett
– Szeretlek, imádlak – köszönt aztán el nemsokára. – Most nem tudok mesét mondani, de anya biztos fog, te közben hunyd be a szemed, és próbálj aludni, hogy anyáék is pihenhessenek. Jó, kicsikém? Fogadj szót mamának. Szeretlek, imádlak – ismételte meg a korábbi vallomást, aztán pár percig még búcsúzkodott. Végül a mellette ülő férfi is belemosolygott a képernyőbe, és tréfásan szalutált a kislánynak.
Már a buszállomáson feltűnt, hogy a gyerek a keresztnevén szólítja a férfit, és bár egy unoka–nagyszülő kapcsolatban ez kicsit sem szokatlan, mégis úgy éreztem, hogy kettejük között valami másról van szó. Egy hosszabb pihenő alatt alkalmam volt ezt kideríteni, a nő ugyanis szívesen mesélt, miután néhány szót már utazás közben is váltottunk.
– Hét éve élek Pesten, Bercivel is ott ismerkedtem meg – simogatta meg az asszony tekintete a férfiét. – Nem sokkal azután költöztem ki a nővéremhez, hogy kimondták a válást a férjemtől. Több mint harminc évet éltünk le együtt, nem mondom, hogy a legnagyobb egyetértésben, de nagyobb konfliktusok nélkül. Valamikor a hatvanadik születésnapja előtt kezdett megváltozni a férjem viselkedése. Esténként csak gondolt egyet, és hosszú órákra lelépett otthonról „levegőzni”, amikor pedig nem adott magának kimenőt, egyfolytában kötődött velem. Hiába kérdezgettem, hogy mi bántja tulajdonképpen, kitérő választ adott, vagy válaszra sem méltatott. Végső tehetetlenségemben egy alkalommal, amikor a konyhaasztalon felejtette a telefonját, belenéztem. Akkor egyből bebizonyosodott az egyre erősödő sejtésem: van valakije. Forgott velem a konyha, miközben a romantikus és pikáns üzeneteket olvastam. Nem próbáltam titkolni a megdöbbenésem, azonnal kérdőre vontam, ő pedig beismerte, hogy jó fél éve tart a viszony. Innen már nem volt visszaút, bár egy ideig hajlandó lettem volna túllépni az egészen, ha engem választ.
– Igen, mert olyan hatalmas szíved van – húzta magához a férfi az asszonyt egy pillanatra, aztán hagyta, hogy szabadon meséljen tovább.
– Amikor a férjem elköltözött, úgy éreztem, hogy megfulladok az üres lakásban. A lányom kérlelt, hogy költözzek hozzá, de ő akkor már együtt élt a későbbi vejemmel, én pedig nem akartam zavarni a fiatalokat. A Budapesten élő nővérem unszolásának azonban engedtem, otthagytam a turkálót, ahol addig dolgoztam, és elindultam az ismeretlenbe. A testvérem csodálatosan a gondomat viselte, vigasztalt, szórakoztatott, abba a baráti társaságba is ő vitt el, ahol Bercivel megismerkedtem. Ő négy évvel fiatalabb nálam, de már az első pillanatban megtaláltuk a közös hangot, és azóta is együtt vagyunk. Az összeköltözést egy ideig halogattam, de örülök, hogy végül volt bátorságom megtenni ezt a lépést. A lányom közben férjhez ment, az esküvőjére már ketten jöttünk haza az új párommal. Aztán 2020. július 30-án Niki, a kisunokám is világra jött. Repültem volna hozzá, hogy besegítsek a gondozásába, de a koronavírus-járvány miatt nem lehetett. Csak az első születésnapjára tudtam hazajönni, és a sok egyéb meglepetés mellett hoztam neki ajándékba egy nagytatát. Azóta is minden évben hazajövünk ebben az időszakban néhány hétre, és persze karácsonykor is. Csodálatos az összhang Berci és Niki között, nem győzök gyönyörködni a közös játékaikban, beszélgetéseikben. Sőt néha az az érzésem, hogy én csak „másodhegedűs” vagyok ezeken az együttléteken – kacagott fel a szépséges nagymama, mire a párja játékosan megdorgálta:
– Ne beszélj butaságokat, kincsem, tudod, hogy az unokád csak érted rajong.
– Csak ezek a visszautak ne lennének olyan nehezek – sóhajtotta bele az asszony az eddig visszatartott gondolatot a benzinkutas éjszakába. A buszsofőr dudálva jelezte, hogy ideje újra felszállni a járműre, ami már robogott is tovább a földre kívánkozó augusztusi csillagok fénypalástja alatt.