Napfelkelték

Fényes feketét álmodott a tenger, méltóságteljes magányát csak egykét alacsonyan szálló lampion törte meg. A homokos parton túl, a bazárok sűrűjében azonban színek, hangok, illatok kavalkádjától lüktetett az éjszaka. Mintha a sosem alvók titokzatos ritmusába olvadtak volna bele az áruhegyeket meg-megtapogató, mindegyre pénztárcájukért nyúló emberek. Későre járt, az üdülőtelepek között zötyögő kisbuszok aznapi utolsó útjukra indultak. A gyúródó tömegbe fehér inges, hátizsákos lány szállt fel hirtelen. Első látásra nem tudtam, miért, de valahogy nem illett az üdülők színes mozaikjába. A leghátsó szék mellett állt meg, mozdulatlan fegyelemmel, fogózkodás nélkül utazott. Egyszerre szálltunk le az éjjel-nappal nyitva tartó bevásárlóközpont előtt. Tíz perc volt még éjfélig, a műszakváltás ideje, amikor csaknem fél órára bezárják az üzletet. Többen lézengtek a bejárat előtt, mások a lépcsőn várakoztak. Mi a közeli padra telepedtünk le.

– Nem tudja, mennyi az idő? – szólított meg románul a lány. 

– Lemerült a telefonom.

A kiejtéséből arra következtettem, hogy magyar, és megkockáztattam, hogy feltételezett anyanyelvén válaszoljak. Öröm helyett inkább meglepődés tükröződött az arcán, aztán mégis elmosolyodott. Nemsokára beszélgetni kezdtünk.

– Hargita megyéből jöttem, ez az első nyaram itt, a tengeren – vágott bele a történetbe.

– Régebb, kislánykoromban mindig a hegyeket jártuk a szüleimmel. Aztán édesanyám megbetegedett, fél év alatt el is vesztettük. Én akkor még csak kilencéves voltam, nem nagyon tudtam felfogni, mi történt. Apám egészen magába roskadt, de egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy van egy lánya, aki rajta kívül másra nem igazán számíthat. Másodállást vállalt, hogy bár anyagilag ne érezzem annyira a változást. Akkoriban sokat vigyázott rám egy fiatal szomszédasszony, akivel anyukám mindig jóban volt. Én is rövid idő alatt közel kerültem hozzá, moziba, színházba jártunk, megkért, hogy tegezzem. Apám mindig fáradt volt, így újdonsült barátnőmmel beszéltem meg az iskolai gondjaimat, a fiús ügyeimet. Aztán egy külföldi nyaralás alkalmával megismerkedett egy férfival, aki itt élt, Mangalián. Távkapcsolatnak indult, mégis házasság lett belőle. Amint az várható volt, az esküvő után a barátnőm hozzá költözött. Engem nagyon megviselt az elválás, bár interneten továbbra is gyakran beszélgettünk. Két évvel ezelőtt ajánlotta fel a barátnőm, hogy töltsem náluk a nyarat. Akkor apám még nem akart elengedni, de tizedik osztály végére sikerült meggyőznöm, hogy tudok vigyázni magamra, nem lesz semmi baj. Június végén meg is érkeztem. Úgy volt, hogy nyaralni jövök, de két hét elteltével már nem találtam a helyem. A barátnőm ugyanolyan kedves volt, mint régen, de a párja kicsit mintha érzélkeltette volna, hogy a terhére vagyok, talán ezért nem tudtam igazán felszabadulni náluk.

Egy buszmegállóban figyeltem fel a hirdetésre, palacsintázóba elárusítólányokat kerestek a nyári idényre. A barátnőm eleinte hallani sem akart róla, hogy munkába álljak, de végül beadta a derekát. Először persze meg kellett győződnie arról, hogy tisztességes ajánlatról van szó, el is kísért a főnökömmel való első találkozásra.

– Korábban otthon is dolgoztál már?

– Egyszer szórólapoztam, és kisebb számítógépes munkákat is vállaltam, de a vendéglátóiparban nem volt tapasztalatom. Ezt el is mondtam a főnöknek, mégis adott egy esélyt. Igaz, nem a mangaliai palacsintázójába kerültem, hanem két üdülőteleppel odébb, egy utcai standjához, ahol üdítőt, édességet és különféle rágcsálnivalót árulok. Reggel 7-re járok dolgozni, este 11 órakor ér véget a munkaidő. Tudom, soknak tűnik, de van egy cseretársam, így minden harmadik napom szabad.

– Nem nehéz egész nap kint állni a hőségben?

– Mindig jól bírtam a meleget, meg aztán van egy kis székem, ha elfáradok, leülhetek. Kezdetben eléggé izgultam, nehogy valamit rosszul csináljak. Délben, a reggeli strandolás után és este 8 után több a vásárló, olyankor gyorsan kell mozognom, különben odébbállnak a vevők, még mielőtt kiszolgálnám őket. Mintha éreznék, hogy vendégmunkás vagyok. Megfigyeltem, hogy az idevalósi árusok nagyon ráérősek, ha éppen telefonon beszélnek, képesek hátat fordítani a vásárlónak, velük mégis türelmesebbek a nyaralók.

De nem panaszkodom. Megszerettem ezt a munkát, sok új ismerőst szereztem. A Mangalia és Neptun közötti üdülőtelepekre beosztott kolléganőimmel gyakran találkozunk a buszon útban hazafelé. Mindig van egy-két kedves szavuk hozzám.

– Hogyan telnek a szabadnapjaid?

– Hajnalban gyakran lesétálok a tengerpartra, megnézem a napfelkeltét, zsemledarabokat szórok a sirályoknak. Számomra ez jelenti az igazi feltöltődést. A strandolók tömege valahogy nyugtalanít, napközben nem is megyek le a tengerhez, inkább a járatlanabb utcákon sétálgatok. De legszívesebben otthon, a hűvös szobában lapozgatok egyegy jó könyvet vagy alszom egy jót. A közeli vendéglőben ekkor zendített rá az első dalra egy énekes. Ekkor vettük észre, hogy a körülöttünk várakozók már rég eltűntek, az üzlet jó ideje kinyitott. Beszélgetőtársam újra megkérdezte a pontos időt, aztán zavartan elnézést kért, és gyors léptekkel indult a fotocellás ajtó felé.