Öregek tavasza
Nyolcvanon felüli sorstársaim – nem kevésbé magam is – „élvezzük” a korral járó ajándékokat, nevezetesen a mindinkább sűrűsödő bajokat, a betegségek egyre cifrább nemeit.
Nyolcvanon felüli sorstársaim – nem kevésbé magam is – „élvezzük” a korral járó ajándékokat, nevezetesen a mindinkább sűrűsödő bajokat, a betegségek egyre cifrább nemeit. Naponta vissza kell verjem a depresszió különféle alattomos támadásait. Mert nem adom fel! Keresem, miben lehet megkapaszkodni, mi az a biztos cövek, amely megtart, hogy el ne fújjon a sárkánydühű orkán. Ilyen: egy kedves mosoly, egy meleg tekintet, egy jó szó, no meg a hasznos elfoglaltság. Kedvességet pedig hol találhat leghamarabb a koros férfi másutt, mint otthon, mégpedig azzal, hogy megpróbálja értékessé tenni magát felesége előtt, házimunkák végzésével, konyhai teendőkben szorgoskodással. Megjegyzem, a feleségem csak kuktának alkalmaz.
Mivel székely észjárással születtem, az igencsak döccenős, borús helyzetekben humorizálok. Ilyen gondolatok csattognak fejemben: az öreg szóhoz legjobban hasonlít – az üreg. A kor idővel kórrá nyúlik. Ilyen mondások ötlenek eszembe: búsulnak a szegény nyugdíjasok, egyiknek sincs nyugdíja sok, ezért gyötri nyugdíjassokk. A kutya szűköl, a nyugdíj szűkül. Még a magam nyomorúságából is tréfát kerekítek: vagyok köszvényesi, bár a derekát a köszvény nyesi. Emígy meditálgatok magamban, azonban hasogat a fejem, kimegyek egyet levegőzni.
Kint rácsodálkozom az elém táruló kikeleti ragyogásra: micsoda hatalmas hajrával indul világot hódítani a zöld, még a járda repedésein is átüt. A kis ligetben öregek koppantak össze, és erősen „bekapcsolják a hangszórót”. Mérgesek, elkeseredettek, már semmiben sem bíznak, ömlik belőlük a panasz, a vádaskodás, mint hóolvadáskor a patakok áradata.
– Egyre szűkítik a zöld területeket a városban. Mért kellett pont oda rakni a parkolókat? És miért vágják ki a fákat? Ha kell, ha nem, kipusztítják szegényeket. Mi pedig szívjuk a büdös, füstös levegőt! Uram, hogy megnyirbálták a fákat! Nem gallyazták, hogy szép lombkoronájuk legyen, hanem meghóhérolták, csak a csonkjuk maradt. Olyanok, mint az akasztófák. Mikor lesz abból lomb? És a szegény madarak hová raknak fészket? – Hát a kétnyelvűség hol van? A nagyáruházakban, vállalatokban, bankokban meg sem mukkannak magyarul! A hivatalos iratokat csak románul küldik. – Hallottátok, hogy Segesvártól Vásárhelyig a falutáblák magyar feliratát mind bemázolták? Mi az, megint fekete márciust akarnak? Hát hol van a demokrácia? Hol van az igazság? – Az bizony csontritkulásban vagy cukorbetegségben szenved, az is lehet, hogy már szívinfarktust kapott!
Nézem az öregeket, belesavanyodtak a sok nyűgölődésbe, a rengeteg csalódásba, feketéllik bennük a lélek. Hanem az egyikük egyszer csak elrikkantja magát: – Nézzék, mennyi ibolya nőtt itt! Úgy kéklik, mint a tiszta égbolt! Milyen szép! Hallják, hogy dalolnak a madarak? Gyönyörűség hallgatni! Ni, pillangók, méhecskék! Milyen melegen süt a nap! De jólesik! Ez a bolondos szellőcske milyen huncutul cibál! Mint egy tizenhat éves csitri! Egészen felfrissít. Megjött a kedvem! Nézzék, milyen aranyos az a csöpp kislány azzal a gyermekláncfű-koszorúval! És a szomorúság elillant az arcokról, mindenki mosolygott. Az új világot teremtő tavasz beragyogott a lelkekbe.
Kajcsa Jenő, Marosvásárhely
