Párhuzamos repülés
2014-04-15 15:57:24
- Nagy Székely Ildikó
Eszter gondolatai soha nem viseltek egyenruhát. Ha ideig-óráig magukra is öltötték az általánosan előírt formát, előbb-utóbb sikerült kibújniuk belőle, az egyhangú kockákból bűvös kocka, a csíkokból repülő szőnyeg lett.
Eszter gondolatai soha nem viseltek egyenruhát. Ha ideig-óráig magukra is öltötték az általánosan előírt formát, előbb-utóbb sikerült kibújniuk belőle, az egyhangú kockákból bűvös kocka, a csíkokból repülő szőnyeg lett. Ösztönös önkeresésében legtöbbször falakba ütközött, egy ideje azonban sikerült megtalálnia a szárnyaláshoz ideális teret. A lelki, szellemi hazatalálás nyugalma, könnyedsége érződött hangjából és mozdulataiból beszélgetésünk idején is.
– Szász származású édesanyámnak köszönhetően észrevétlenül tanultam meg németül. Először, persze, magyarul beszéltem, öt-hat éves koromban kezdett el németül tanítgatni. Kisdiákként is német iskolába jártam, aztán jöttek a kemény gimnáziumi évek, amikor egy egészen új közösségbe, magyar osztályba kerültem. Sok kudarc ért abban az időszakban, úgy éreztem, nem tudok megfelelni a tanárok elvárásainak. Igaz, már az elemiben is valahogy mindig gond volt velem. 5-8. osztályban is ugyanez volt a sztori. A középiskolát német osztályban végeztem, ott valamivel több megértést kaptam. Érettségi után egy nyelviskolában kezdtem tanítani, aztán felvételiztem az egyetemre, pedagógia szakra. Elsőéves voltam, amikor egy ismerősünk szólt, hogy lenne egy munkalehetőség Ausztriában. Gondoltam, megnézem, miről van szó. Eredetileg csak egy hónapot szándékoztam kint tölteni. Két fiúcskára kellett vigyáznom. Kellemes, szép időszak volt ez számomra. Közben megismertem a páromat, így kint maradtam.
– Mi lett az egyetemmel, fagyasztottál?
– Nem. Négy éven keresztül ingáztam haza, minden hónapban jöttem, és amennyire lehetett, igyekeztem letenni a vizsgáimat. Persze, a sok hiányzás miatt nem tudtam tartani a lépést a többiekkel, ez a jegyeimen is érződött. De végül öt év alatt sikerült elvégeznem a hároméves alapképzést. Idén márciusban pedig beiratkoztam mesterképzésre a salzburgi főiskolába neveléstudományok szakra. Számomra ez jelentette az óriási fordulatot.
– Milyen szempontból?
– Végre megtanultam bízni önmagamban. Ma már nem félek felemelni a kezem, ha kérdésem vagy mondandóm van, nem tartok attól, hogy leégetem magam. Az ottani tanárok és diákok hihetetlenül gyorsan befogadtak, még azt is felajánlották, hogy ha szükségem van rá, keresnek nekem magyar nyelvű szakkönyveket. Soha nem érzékeltették velem, hogy máshonnan jöttem. Ez azért is volt nekem annyira fontos, mert korábban, amikor elkezdtem kint dolgozni, a „külföldi”, azaz az „Auslander” lét nehézségeivel is meg kellett küzdenem. Míg nálunk ez a szó általában pozitív töltetű, Ausztriában inkább negatív érzések kapcsolódnak hozzá. De a főiskolán egy egészen más világ nyílt meg előttem.
– Sok külföldi diák tanul ott?
– Igen, magyarok, románok, spanyolok, törökök, kínaiak is vannak, és rengeteg a német. Úgy látszik, hogy sokkal jobban megéri nekik Ausztrában tanulni, mint a saját országukban. Több száz diák van jelen a kurzusokon.
– Anyagilag mekkora megterhelés odakint tanulni?
– Míg nálunk egy félév több száz euróba is kerülhet, bármennyire is hihetetlen, a salzburgi főiskolán 18 euró a félévi tandíj.
– Mi az, ami leginkább megkülönbözteti az ausztriai oktatási rendszert az ittenitől?
– Ott nem az információmennyiségen van a lényeg, a felsőfokú oktatást nyújtó tanintézet sokkal inkább a személyiség kibontakoztatásának eszköze. Ez csak úgy valósulhat meg, ha a diák nem sérül, ha a tanár-diák viszony a kölcsönös bizalomra épül. A mesteriskola két éve alatt 20-25 tantárgyat kell felvenni, de a hallgató dönti el, hogy osztja be magának a tananyagot, mikor milyen kurzusokra iratkozik be. Megadatik tehát az az önállóság, amely nélkülözhetetlen az igazi fejlődéshez. A teljesítendő feladatokról már az első héten tájékoztatják a diákot, és folyamatosan követik a haladását, de ez nem számonkérésként, hanem támogatásként érzékelhető.
– Mennyire érvényesül mindez az alacsonyabb szinteken, az általános iskolai, illetve középiskolai oktatási rendszerben?
– Ott is minden sokkal szervezettebben működik, a tanulók beállítottságának, képességeinek figyelembevételével. Például azoknak a gyerekeknek az osztályában is, akikre vigyázok, minden tantárgyat három tanár tanít. Van egy jó, egy közepes, illetve egy gyengébb csoport, de ez nem beskatulyázást jelent, a diák ugyanis fejlődésének megfelelően idővel más csoportba kerülhet. A mentalitásbeli különbséget igazolja az is, hogy Ausztriában pluszpontnak számít, ha valaki 17-18 évesen először szakmát tanul, és azután megy egyetemre. A diploma ott nem a megélhetés biztosítéka, mint ahogy azt az itteni fiatalokkal elhitetik. Egyébként én az alternatív pedagógiai módszerek iránt vonzódom. Érdekes volt látni, hogy még a salzburgi tanárok is úgy gondolják, hogy ezekre a módszerekre nincs felkészülve az ottani társadalom.
– Mit szeretnél elérni ezzel a mesterképzéssel?
– A salzburgi főiskolán a pedagógusok megfigyelésére, illetve az oktatási rendszer kutatására készülünk fel. Persze, rengeteg a pótolnivalóm, főleg a statisztikai ismereteim terén. De szeretnék egy felsőbb szintre lépni, onnan segíteni a dolgokon. Úgy gondolom, hogy nálunk is vannak kiváló pedagógusok, de meg van kötve a kezük, a rendszer olyasmit követel tőlük, ami senkinek sem válik hasznára. Azt szeretném, hogy lehessen ebbe beleszólásom, rendelkezzem a változtatás eszközeivel.
– Ezek szerint idővel hazatérsz?
– Nem tudok ígéretet tenni magamnak az elkövetkezőket illetően. Szívügyem az itteni társadalom, de kint is nagyon jó nekem. Az az igazság, hogy mindig, amikor hazaérkezem vagy visszautazom, úgy érzem, hogy otthon vagyok. Ez persze, nem volt mindig így, három évbe telt, amíg megszoktam az ausztriai életet. De most már az elvégzendő feladataimat is úgy rendszerezem, hogy tennivalók otthon 1, tennivalók otthon 2.
