Parkszálló

• 2013-08-20 15:05:37

• Nagy Székely Ildikó

A fekete trió mindig pár órával sötétedés előtt tűnt fel a játszótéren. Olyanok voltak, mint három pont egy befejezetlen mondat végén – tétovák, bármire kaphatók.

A fekete trió mindig pár órával sötétedés előtt tűnt fel a játszótéren. Olyanok voltak, mint három pont egy befejezetlen mondat végén – tétovák, bármire kaphatók. Bicskával szalonnát és kenyeret szeltek maguknak az egyik padon, aztán a pálinkásüveg is előkerült. A soványabbik férfi nyugtalan, szárnysérült madárként kóválygott időnként az emberek között, az asztaliteniszezőket figyelte, néha el is kérte az egyik ütőt. Amikor vissza kellett ütnie a labdát, akkorát ugrott, mintha gödrök tátonganának a lábai alatt.

A környékbeliek lassan megszokták a jelenlétüket. Reggelente egy másik parkban, egy szobortalanított betontömb előtt üldögéltek, az alkonyat egy harmadik, szintén közeli helyszínen érte őket. Nemrég csak ketten várakoztak az estéikhez választott téren, a sovány madárképű és alacsonyabb társa, aki leginkább egy füstös mozdonyra emlékeztetett. Tíz óra felé járt az idő, a parkban egyre kevesebben lézengtek. Minél többen távoztak, annál otthonosabbak lettek a mozdulataik, épp úgy, mint a fáradt házigazdának, aki nagyon hazakívánja már a vendégeket, és felszusszan, mikor végre kiürül az otthona.

– Ééédesanyám, aztat mondd csak meg nékem – tört fel hirtelen a madárképűből. Mintha kigombolt inge alá tapasztott kezével húzta volna elő az elgyötört, nyúzott dallamokat. Köpcös társa némán ült mellette, tekintete a krétarajzos aszfalton pihent. Hosszú percek teltek így el. Csendben figyeltem őket, kíváncsi voltam, mi következik a rögtönzött előadás után.

– Néni, ad egy lejt? Cigire kellene – állította meg barátnőmet az éneklő, amikor kis idő múlva úgy döntöttünk, mégsem várjuk ki a „koncert” végét, és elhaladtunk a padjuk mellett.

Aztán, bár kérését elutasították, felemelkedett, odalépett hozzánk, és mosolyogva várakozott.

– Hova valósi vagy? – tudakoltuk. Kissé meghajolt, amikor újra megszólalt.

– Nemrég olaszban énekeltem, az volt csak a jó élet. Van egy gitárom, a nagybátyámnál tartom, azzal jártam Olaszországot. Olyan sok pénzt kerestem, jaj, anyám. Oda is adtam mind édesanyámnak. Ő Ugrán él, apám Bándon, el vannak válva. Nézzék, az én „buletinem” is Ugrára szól – összehajtogatott, kopott papírt halászott elő a nadrágzsebéből, személyazonossági igazolványa másolatát.

– Látják, neki nincs ilyene, de én elrendezem, hogy legyen – mutatott padon ülő társára. – Andersennek hívják, a barátainak Luco. Ő szerencsétlenebb, mint én, mióta meghalt az anyja, nincs senkije. Nekem legalább volt lakásom a Hidegvölgyben, és két szép gyermekem.

– Mi lett velük?

– Nem engedi, nem engedi, hogy láthassam őket – zokogott fel váratlanul.

– Ki nem engedi?

– Hát, a törvény. A feleségem.

– Miért? Bántottad?

– Nem csináltam én semmit, de nem engedi. Hiába, nem engedi… De elmegyek majd újra olaszba. Csak kapjak valakit, aki kivisz. Őt is magammal viszem – fordult újra hátra –, csak legyenek meg a papírjai.

– Én tizenegy osztályt végeztem az iskolában – lépett oda hozzánk a másik férfi, aki eddig szemmel láthatóan zavarban volt a jelenlétünk miatt.

– Én csak hatot – szólt közbe a sovány. – Hiába mondanám, hogy tizenkettőt, csak hatot – ismételte. Hirtelen jókedvre derült, egy pillanatra arra a kerek arcú, nyugodt tekintetű fiatalemberre emlékeztetett a fénymásolatról.

– Hol szoktatok aludni, mit esztek, miből éltek? – zúdítottuk rájuk kérdéseinket.

– Aludni? Itt, mindenhol – motyogta a madárképű.– Nyolc éve mindenhol.Úgy ismertük meg egymást is, az egyik padon. De olyan, mintha testvérek lennénk.

– És télen hol kaptok menedéket?

– Behúzódunk ide-oda, tömbházakba, vo-natállomásra. Enni meg azt esszük, amit kapunk az asszonyoktól. Valaki mindig megkínál valamivel – magyarázta a mozdonyember.

– Munkát nem kerestetek?

– Munkát? Dehogynem. De úgysem kellünk sehová – kaszált egyet a levegőbe a soványabbik férfi. Elköszöntünk. Jó éjszakát kívántak, aztán visszahúzódtak a padra, szorosan egymás mellé, mint két sötét pont a csillaghímzéses égbolt alatt.