Pattjáték, avagy az eltűnés méltósága

E hét péntekén este 7 órától új, igen jelentősnek ígérkező bemutatóra kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. A Tompa Miklós Társulat új előadását a névadó fia, Tompa Gábor rendezi, aki hosszú évtizedek óta először visz színre előadást Marosvásárhelyen. A szóban forgó produkció, Samuel Beckett A játszma vége című drámája először kerül megrendezésre a marosvásárhelyi színházban, az előadásról szerda délben tartott sajtótájékoztatót a társulat.

Keresztes Attila, a társulat művészeti igazgatója elöljáró beszédként elmondta, a kolozsvári színházban, Tompa Gábor színházában szocializálódott. 

– Mindent ott tanultam, színházszerkezetet és -vezetést. Nagyon fontosnak tartottam, hogy azt a színházat, amit ott csinálnak, megmutathassam. Ezért hívtunk kolozsvári vendégelőadásokat, és ezzel a bemutatóval némiképp le is zárjuk az ünnepi évadot. Tompa Miklós fia, Tompa Gábor rendez nálunk, aki a marosvásárhelyi színházban a nyolcvanas években rendezett utoljára. Ugyanakkor ez az első Beckett-bemutatónk is. Négyszereplős előadás, a dramaturgiát Visky András jegyzi.

– Beckettet Sepsiszentgyörgyön jól értették, ott 34-szer ment, majdnem mindig telt házzal – tette hozzá Tompa Gábor. – Ez megdöbbentett, mert épp akkor volt műsoron a Csárdáskirálynő is. Azt a Godot-ra várvát nagyon jól fogadta az ottani közönség. Ha a becketti dráma jól van kibontva, akkor a bohóctréfák világába jutunk: tele van tréfákkal, túlélési játékokkal. De azokat a dolgokat, amiket néha blöffnek értelmeznek, nagyon komolyan kell venni. A becketti dramaturgia a mozdulatlanság felé halad. Beckett az eltűnés méltóságának a szerzője, a létezés nagy kérdéseiről mesél, arról, hogy számon tart-e még valaki bennünket. A meghalás módozatairól, a méltó meghalásról szól. Szereplőinek többsége fél a méltatlan haláltól, a szellemi leépüléstől. Az egyik kérdése az, hogy ha nem vagyunk tudatában a saját létünknek vagy fizikailag bomlunk le, akkor mi lesz majd velünk? Ezekben az alapvető drámákban mindig szereplőpárok vannak, és ezek evangéliumi átiratok is: mindegyikben megvan a biblikus réteg. 

A játszma vége négyszereplős, zárt térben játszódik, akár egy börtönben. Az egyik szereplő nyomorék, és trónushoz hasonló tolószékben ül, a szülők a kukában, az egyetlen mozgó szereplő a fiú, aki szintén a testi fogyatékosság felé halad. Beckett rettenetesen precízen, radikálisan átgondolja mindezt, és azt taglalja, hogy hogyan lehet eljutni ezen végső dolgok elfogadásáig, miközben folyamatosan bohóctréfákat játszanak, amelyekben ott a halál, a kegyetlenség, a világegyetem. Ezek a drámák zenei struktúrájú művek, és zsákutcába vezet, ha a hagyományos, realista eszközökkel próbáljuk megközelíteni őket. Nincs folyamat, fragmentumok vannak, amelyeket a nézőnek kell összeraknia. Ez a nehézség benne. A színész csak a becketti partitúrára támaszkodhat, ami hihetetlen precizitást követel, ugyanakkor a folyamatban való gondolkozás kötelező megszüntetését is igényli. Zeneiség és hatalmas gondolati ívek jellemzik az előadást. De a játék is otthonra talál benne, a játékosság átitatja az egész becketti dramaturgiát. Úgy vélem, ha a közönség nehéznek fogja fel Beckettet, akkor az előadás a rossz.

– Mi most is egy álvilágban, virtuális világban élünk – mondta Visky András. – Számunkra megélhetetlen volt a győzelem és veszteség, így számunkra a második világháború le sem zárult, ez pedig a magyar kultúra hisztériáin is érzékelhető. Az első nagy háború átélhetőbb volt, a második zárványa maradt a gondolatainknak. Nincsen róla testi tapasztalatunk, a becketti dramaturgia pedig a nyugati kultúra összeomlásából született. Ahonnan az intézményes vallásosság eltűnt. Emiatt mi nem azért nem játszunk Beckettet, mert le vagyunk maradva, hanem mert nincsen hozzá nyelvünk. A Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása például a félreértések fordítása. Nem azért, mert rossz fordító, hanem azért, mert nincsen színház hozzá. A mi szövegkönyvünk azon a fordításon alapszik, de nagyon sokat változtattunk rajta. Aki a magyar kultúrában nagyon jól értette Beckettet, az Pilinszky János volt. A kérdésünk, hogy lehet-e Beckettet játszani? Nem lehet. Amikor A játszma végét játsszuk, az egy kísérlet: a néző kezébe semmit sem adunk, csak mindent ott hagyunk neki. Beckett után nincs olyan dramaturgia, ami drámát teremtett volna. Eltűnt az irodalom a színházból. Hatalmas teher van a színészeken, mert csak azt a kérdést lehet az előadás után a nézőnek feltenni, hogy mit éltél át, és nem azt, hogy mi történt a színpadon. Mi az operett-kultúrán nőttünk fel, ahol a dolgoknak van eleje, vége, tetőpontja. Beckett pedig egy állapotot ír le, amit nyelvi értelemben ragad meg, azt, hogy Isten került lépéskényszerbe: nekünk már nincsenek megoldásaink. A Biblia, kultúránk alapvető elbeszélése egyszer csak értelmetlenné vált számunkra. A Godot-ra várva vagy A játszma vége akár Biblia átírásaként is értelmezhető. A kérdés, hogy átírható-e a kultúra alapvető elbeszélése? Igen, de ez csak akkor történhet meg, ha Isten maga szól bele a világ dolgaiba. Isten a sötét bábuval sakkozik, mi nyitunk, és mindig ő válaszol. E darab eredeti címe Végjáték – a szerző megalkotta ezt a sakkdramaturgiát, ahol csak a végtelenségig játszható pattjáték marad. Matematikai képletre építi fel a kultúra széthullásának állapotát, és ez a képlet a patt: a végtelenségig a semmi felé megyünk, mert a semmi urakodik fölöttünk. Az lenne a legszebb előadás, ha Isten egyszer csak valóban beleszólna. Mi ebben a reményben csinálunk színházat, és ilyen képtelen színházat. De Isten csak akkor szól bele mindebbe, ha tökéletes, ha hibátlan az, amit csinálunk. Remélem, hogy valamilyen visszhang megszólal bennünk. 

Beckett nem csak a mi világunkat nem hatotta át. Pedig nélküle nem lehet megérteni a világot, a színház mai állapotát. Azt, hogy mit jelent az érzelemmentesség szemszöge. A harmadik szereplője pedig mindig a közönség. Amit nyújt ez az előadás, az annak a lehetősége, hogy a szereplőink eltűnjenek a fényben. A színházi fény az isteni lét attribútumának kijelentése és bejelentése. Vajon azok, akik eltűnnek, a fényben tűnnek-e el? Várakozik-e ránk valaki?

Dobre-Kóthay Judit díszlettervező szerint a becketti dramaturgiát úgy kell értelmezni, mint egy kottát, de minden alkalommal figyelembe kell vennünk, hogy ez a dramaturgia nem struktúra, hanem textúra. 

Az előadásban fellép Bíró József, Bartha László Zsolt, Biluska Annamária és Makra Lajos, segédrendező Nagy Botond. 

Bemutató tehát május 13-án, pénteken este 7 órától, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermének színpadán.