Pilinszky János
Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (56.)
„A jelenidő vitrinében égek”
„A patológia minden szörnyetege megkísértette és végigkarmolta” – írta harmadik személyben önmagáról Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27. – Bp., 1981. május 27.) Líraibb formában, a családjától kapott életre szóló szeretetről és mégis, a sebzettség és kivetettség érzéséről így vallott:
„A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.
Így éltem […]” (Pilinszky: A többi kegyelem, 1971–1972)
Szakrális reveláció és kortárs világ
Van Gogh intenzíven élő és szenvedő alakját felidézve, a felfogott világot és önmagát megörökíteni vágyó művész mulandóságba és pillanatba zártságát Pilinszky így fogalmazza meg: „a jelenidő vitrinében égek!” (Pilinszky: Van Gogh, Párizs, 1963).
Pilinszky a költészetet létállapotnak, nem hivatásnak vagy foglalkozásnak tekintette. Ritkán alkotott, nem írt sokat, de amit írt, az egyedülálló és örök érvényű művészi alkotás. Tárgyias líráját a nagyvárosi elidegenedés-élményen túl a borzasztó lágertapasztalat formálta, prózája, meséi és drámái idő és korok fölött állnak, gondolatvilága a keresztény-katolikus egzisztencializmus jegyeit viseli magán. Minden verse egyszerre szakrális reveláció és a kortárs világ elfojtott önismerete. Mielőtt (Szálkák kötet, 1971–1972) című versében az utolsó ítélet előtti pillanatot vetíti elénk, amikor a feltámadás tülekedésében ki-ki egyetlen fogalomra emlékszik, avagy elmúlt életének egyetlen tartalmára hivatkozik, a (remélhetőleg üdvözítő) szeretetre:
„A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát,
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.” (Mielőtt, Osiris-Századvég, 1995, 90)
Az emberhalász motívum
A kollektív bűnözés korában Pilinszky az egyéni felelősséget hangsúlyozza:
„Mi törjük el, repesztjük ketté,
mi egyedül és mi magunk
azt, ami egy és oszthatatlan.” (Egy életen keresztül, Osiris-Századvég, 1995, 102)
A lét miértjeiről feltett költői kérdések hétköznapian tárgyiasult megjelenítést is kaphatnak. Az Éjféli fürdés katarzisából jól kiérezhető a frissen lüktető élmény; sokunk nyáréji emléke vagy ábrándja egy éjjeli tóba csobbanásról, amelyben természet és teremtés titkaiba mintegy érzékelve bevonódhatunk. A Halak a hálóban egyszerre közvetlen horgászélmény és utalás a Biblia-beli emberhalász-motívumra. A hálóba került halak számára elvész, megszűnik természetes életelemük, a víz és a szabadság. A hálóban átértékelődik életük, és közös, visszhangtalan vergődésük már egy másik közegbe vonja őket: haláluk előtt a törvény, illetve az erkölcs világába, egyben a célszerűség (teleológia) világába „egy hatalmas halász asztalán”:
„[..] Suttogón hiába hív
az elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.” (Halak a hálóban, Osiris-Századvég, 1995, 11)
E versben jól megtapasztalhatjuk, hogy Pilinszky lírája egyszerre elvont és konkrét, egyszerre egyetemesen általános és közvetlenül személyes. A vers külön bája, hogy úgy „avatja be” az olvasót, hogy többes szám első személyben szólaltatja meg az amúgy is néma s már a hálóban tátongó halakat!
Pilinszky magyar nemesi ősei között ott volt Várpalota híres kapitánya, Thury György (a 16. századból), több 1848-as honvéd, és többek között néhány kiemelkedő zenei tehetség. Magyar származásába lengyel-cseh-szlovák apai felmenők és francia anyai ősök is vegyültek. „Egy tömbből faragott, zord” apja katonás embert akart belőle nevelni, de nemcsak elvárásai voltak túlzottak, hanem néha vadul meg is verte túlérzékeny, alkotói tehetségű fiát. A költő imádta szelíd édesanyját (Batiz Veronikát), betegségében éveken át kitartóan ápolta. Posztumusz versében édesanyját így magasztalja:
„Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.
Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat! (Anyám, Osiris, 1995)
A család hatása
Gyermekkorában Pilinszky Jánost nővére is sokat irányítgatta. Életbéli önállótlanságáról így vallott: „Igazából önálló csak írásaimban voltam, akár a legnagyobb kockázatok árán is” (Czeizel: A magyar költő-géniuszok sorsa, 2012, 430). Közeli, „perdöntő” kapcsolatban állt anyja nővéreivel. Az egyik nagynéni, Bébi fürge eszű kisgyermek volt, de ötévesen leesett a padláslétráról, súlyos agyrázkódást kapott, de semmilyen „utókezelés” nem történt, s visszamaradt a szellemi fejlődésben, dadogva is alig beszélt, nem tanult meg írni-olvasni, és autista személyiségjegyekkel bírt. A költő nagynénje rá gyakorolt hatásáról így ír:
„Én az ő nyelvét beszélem, valójában az ő félig artikulált dadogása az én anyanyelvem, költészetem forrása” (Czeizel Endre: A magyar költő-géniuszok sorsa, 2012, 422).
A másik energikus nagynéni, aki a költő édesanyjának halála után gondot viselt Jánosra, belépett a szervita rendbe. János tizennégy éves volt, amikor először hallott Ady-verseket, és elhatározta, hogy költő lesz. Elhunyt apja akarata szerint jogtudományt kezdett hallgatni, de később átiratkozott bölcsészkarra (ezért nagynénje felpofozta). Szakdolgozatát s így leendő diplomáját is az 1944-es pesti bombázás semmisítette meg. 1944 októberében behívták katonának, Németországban fogságba esett, 1945 őszén térhetett haza.
A betegségek
Bár mélységesen hívő, rendszeres, az önpusztítást „tételesen” elkerülő ember volt, aki szeretett sakkozni, pingpongozni és tornászni, és aki lenyűgöző társalgó volt, mégis korai sérülései és egész életén át tartó önellentmondásai miatt folyton emésztette magát. A sok dohányzástól hörghurutja volt. A krónikus bronchitis talaján gyakran alakult ki heveny, többszöri „csapolást” igénylő arcüreggyulladása és tüdőgyulladása. Étvágytalansága hátterében idült gyomor- és bélhurut állt. Szuvas fogai és ínysorvadása miatt csonthártyagyulladás is bántotta. Későn felismert fitymaszűkülete lehetett az ok olykor sikertelen testi szerelmi élete mögött (Czeizel, 433). Aszketikus alkat, különlegesen szép arcvonásokkal bíró, vonzó férfi volt. Ő alakította (a nők s felesége irányában annyira nem gátlásos) Kazinczy Ferencet a Weöres Sándor Psyché című verses regényéből Bódy Gábor által készített filmben…
Törekvés az egészségre – a békés halál
Művészetének élményanyagát főként a családból, a zűrzavaros és megrendítő háborús évekből, majd az érzelmi-erkölcsi ellentmondásokban bővelkedő, a szocializmussal is megterhelt környezetéből szerezte. Kenyér (1974) című versében látens homoszexualitása gyanújáról tett említést, mindvégig küzdött e „vétke” ellen is. Kétszer nősült. Két házassága között volt egy szerelme, akiért a „legegészségesebb” életmódra vállalkozott. Naplófeljegyzéseiből tudjuk, hogy ennek az életmódváltásnak első pontja az egészség volt, pontosabban „kevés, de inkább semmi alkohol, kevés, de inkább semmi cigaretta”. Belső feszültségei oldására ugyanis napi harminc cigarettát is elszívott, és cseresznyepálinkás kávéval kereste a mámort. Tény, hogy amikor idegszanatóriumban kezelték, nem voltak elvonásos tünetei. Az életmódváltás többi sarkalatos pontját is érdemes áttekintenünk: „a rendszeresség, a munka, a pontosság, a séták, az alvás, a takarékosság, a szakadatlan imádság, az esti és reggeli összegezés” (Czeizel, 426).
Szerelmi életét sokáig „sivatagnak” érezte. „Magam vagyok az örökös magányban”, írta Életfogytiglan (1975) című versében. Utolsó szerelmében, egyben második házastársában igazi társra lelt – csak sajnos ennek a kapcsolatnak hamar véget vetett a költő halála.
Első infarktusát későn ismerték fel (1976), erős mellkasi fájdalmait csak „szívidegességnek” vélték. Második infarktusát ízületi gyulladásként diagnosztizálták (1981 májusában), és akként kezelték. Már javulni látszott állapota, a kórházban viccelődött az esti vizit alkalmával, aztán egyszer csak felnevetett és meghalt. Ily „békés halál” érte a huszadik század egyik legkíméletlenebbül önvizsgáló lelkiismeretét; mert ahogyan írta, ezt érdemelné „minden írnok, aki az éjszakában / tollat fog és papír fölé hajol” (Betűk, sorok, 1973–1974).
Kiss Zsuzsanna
