A postás kutya
2016-04-05 13:51:31
- Nagy Székely Ildikó
Néha minden feltűnés, népcsődítő szertartás nélkül válik halhatatlanná egy tér vagy egy utca.
Néha minden feltűnés, népcsődítő szertartás nélkül válik halhatatlanná egy tér vagy egy utca. Összetéveszthetetlen léptek, színek, szagok emléke teszi örök életűvé valaki számára, még akkor is, ha az illető hosszú idő óta nem járt arrafelé. Legutóbbi beszélgetőtársamnak, régi, kedves barátnőmnek Vásárhely főtere ilyen. Nem életrajzot körvonalazott, hanem egy olyan életmesét osztott meg velem a minap, amelyből lelkének finom vonásai, rejtett árnyalatai is elém tűntek.
– Lady, a gyönyörű dalmát kutya 7 hónaposan került hozzám. Aradról hoztam a kilencvenes években – idézte fel a fényképekről ismert négylábú kisasszonnyal töltött idő kezdetét. – Megérdemelte a nevét, kecses, bájos, illemtudó kutyahölgy volt. Szépen növekedett, és lassan eljött a párosítás ideje. Törzskönyvezett kutya lévén igyekeztem a legkiválóbb társat találni neki. Egy kutyakiállításon ismerkedtem meg azzal a bukaresti nővel, akinek egy csodálatos dalmata kanja volt, első díjat nyert vele a fővárosi szépségversenyen. Megegyeztünk, hogy amikor eljön az idő, sort kerítünk a fiatalok találkozására. Egy decemberi napon indultunk Ladyvel Bukarestbe. Nagy tél volt, és azt gondoltam, jobban bírja az utazást, ha vonat helyett kiskocsival megyünk. Tévedtem, Lady ugyanis egész úton rosszul volt, hányt. Mire megérkeztünk a vendéglátóinkhoz, teljesen kifáradt, semmi kedve nem volt a dalmata fiúcskával barátkozni, aki egyébként akkora volt, mint egy asztal. El kellett zárnunk őket egymástól, az „úrfi” azonban mindenképpen közelebbről meg szeretett volna ismerkedni az én „kis lányommal”, törte össze az ajtót nagy izgalmában.
– Nem sikerült a párosítás?
– Hát nem. Eredetileg úgy terveztük, hogy pár napig ott maradunk, de hamar beláttuk, hogy annak nem lesz jó vége. Szállodát kellett keresnem kettőnknek, a legtöbb helyen azonban nem fogadtak kutyával. Végül nagy nehezen találtam egy megfelelő hotelt. Lady örömmel nyugtázta, hogy vége a megpróbáltatásnak, és úgy viselkedett a szállodában, mint egy igazi kisasszony. Három napig maradtunk, közben orvoshoz is elvittem, hogy kiderítsem, mi lehetett a gond, de nem jutottunk egyről a kettőre. Vonattal indultunk haza. Lady odabújt mellém, és úgy aludt egész úton, mint akinek nagy kő esett le a szívéről… Eltelt a tél, aztán a tavasz… Nyáron újra tüzelni kezdett a kutyám. Ha kiengedtem az udvarra, mindig gondosan bezártam Bolyai utcai házunk kapuját, hogy nehogy kiszökjön. Erre nem is került sor, egy este mégis hiába szólongattam Ladyt. Elemlámpával kerestem a sötétben, és végül a házunk mögötti udvarrészen találtam rá. De nem volt egyedül… A főtéren lakó Kati barátnőm gyakran mesélt egy környékbeli, nagyon okos, életrevaló kóbor kutyáról. Mivel mindig a posta körül találkozott vele, úgy emlegette, hogy a „postás kutya”. Hát ezzel a jószággal értem én tetten a „kislányom”. Feleakkora volt, mint Lady, kócos, büdös, amolyan igazi csavargó.
– Hogy tudott bemenni, ha zárva volt a kapu?
– A Köteles utcáról, a kerteken keresztül érkezett. Jól ismerte a főteret, tudta, melyik utca hova vezet. Amikor megjelentem, véget ért a románc. Lady lesunyt fejjel vonult be a házba, mint aki tudja, hogy főbenjáró bűnt követett el, a „gavallér” pedig megpróbált eliszkolni, de a kerteken át meredek volt a visszaút. Végső elkeseredésében a kapu felé vette az irányt, persze, arrafele sem szökhetett meg. A kijárat előtt megállt, visszafordult, én meg éppen rá akartam csapni, de abban a pillanatban olyasmi történt, amihez foghatót életemben nem tapasztaltam. A csapzott, bolhás teremtés, amelyet soha senki meg nem simogatott, jóra, kedvességre nem tanított, szembefordult velem, és a mancsát nyújtotta. Bocsánatot kért… A könnyeimmel küszködtem, miközben kinyitottam neki a kaput. Attól kezdve állandó vendég lett nálunk. A „kis lányom” végtelenül örült minden látogatásnak, órákat játszottak az udvaron, aztán betessékeltem az udvarlót a konyhába. Ételt soha nem fogadott el, az jutott neki bőven a főtéren, viszont mindig megivott másfél, két liter vizet. Ez hiányzott neki a kinti életben, illetve az alvás. Minden találka végén leheveredett a konyha közepén, és két órán keresztül horkolva húzta a csendest. Tudta, hogy nálunk nem bántja senki, ezért volt olyan nyugodt az álma.
– A szerelemnek gyümölcse is lett?
– Lady kilenc kiskutyának adott életet. Egy fajkutyánál rendszerint az első kölykezés a legsikeresebb, ezek az apróságok azonban természetesen egytől egyig korcsok voltak. Bejártam a megyét, amíg sikerült mindeniknek gazdát találnom, többnyire falun fogadták örökbe őket. De Lady a későbbiekben sem tűrt meg más kutyát maga mellett. A postás kutya évekig járt hozzánk, még akkor is meglátogatott havonta egyszer, kétszer, amikor Lady már nem volt velem. Szürke napokon, ha fázik a lelkem, gyakran eszembe jut ez a történet. Ezért szerettem volna megosztani. Hátha másokat is felmelegít.
