Rácsok

A télikabátos férfinak nappal is szüksége volt lámpásokra. A távolsági kisbuszok megállója melletti parkban, az élénksárgán világító gyermekláncfű között érezte igazán otthon magát. Mindig ugyanarra a padra ült, a pirosra festett kuka közelébe. Olyan volt az neki, mint egy saját postaláda, amelybe naponta érkeznek küldemények. Az iskolások tejének, joghurtjának és a becsomagolt kifliknek örült a leginkább. Bizonyára akkor is éppen az eldobott diákuzsonnát kereste, amikor – bátorságra kapva – végre meg mertem szólítani. 

– Tudom, mit akar, de már kaptam – emelte rám fátyolos tekintetét.

– Mit kapott? – kérdeztem meglepetten.

– Olyan füzetet… Amitől megjavul az életem. Egy kendős asszony adta. 

Próbáltam meggyőzni, hogy én csak beszélgetni szeretnék vele, de azt mondta, vele aztán nincs miről. Pár perc múlva – talán abban bízva, hogy ha enged a kérésemnek, végre magára hagyom – mégis szóba állt velem.

– Itt születtem, itt éltem mindig Vásárhelyen. Hogy a városnak melyik részén, azt ne kérdezze, úgysem mondom meg.

– Van családja? 

– Volt. Későn nősültem, harmincévesen. Tizennyolc éves koromban is volt egy menyasszonyom, de lelépett egy hónappal az esküvő előtt. Azt mondta, mellettem nem látja „jól” a jövőt. Pedig biztos állásom volt a bútorgyárban. Ő mégis inkább a gyermekkori barátomat választotta, aki éppen a gyógyszerészeti egyetemen tanult. Akkoriban kicsit elvesztettem a fonalat. Inni kezdtem, gyakran kerültem hajnalban haza. Búsultak is eleget édesanyámék. Aztán megismertem a későbbi feleségemet.

– Emlékszik még az első találkozásra? 

– Egy éjjeli bárban dolgozott, ott láttam meg először. Beszélgetni kezdtünk, pár hét múlva pedig már együtt voltunk. Fél éven belül el is vettem… Szépen indult az életünk. Ő árvaházban nőtt fel, sosem látta a szüleit, az én családom viszont mindenben támogatott minket. Anyámék megtakarított pénzéből vettünk egy garzont, lassanként be is bútoroztuk. Aztán megszületett a fiunk… Csendes, visszahúzódó gyerek volt. Igaz, az iskolában nem remekelt, de a viselkedésére sosem panaszkodtak a tanárok. Tizenhét éves korában kezdődtek a bajok. Akkor vittük át egy gyengébb iskolába, mert abban, amelyikbe előzőleg járt, túl nagy volt a hajtás. Az új helyen aztán érdekes módon hamar barátokra lelt, és rövid időn belül egészen megváltozott. Ha rendreutasítottuk, visszapofázott, iskolába sem járt rendesen, és ha kérdőre vontuk, hogy hol volt, mit csinált, mindig hazudott valamit. Sokat veszekedtünk miatta a feleségemmel, az asszony ugyanis úgy gondolta, túl szigorú vagyok a gyerekhez, és azért züllött le ennyire, mert ellenem lázad. Egy este aztán nem jött haza a fiunk, másnap is hiába vártuk. Felhívtuk az osztályfőnökét, de ő sem tudott semmit róla. Harmadnap csörgött ránk. Annyit mondott, hogy valami zűrös ügybe keveredett, és egy vidéken élő barátjánál marad, amíg elsimulnak a dolgok. De nem simultak el… Utólag tudtuk meg, hogy a fiunk több lopásban vett részt a barátaival. Autókat törtek fel, házak udvaráról kerti szerszámokat vittek el. A kálváriáról, ami ezután következett, nem akarok beszélni… Nem volt pénzünk ügyvédre, hivatalból neveztek ki. Végül öt év börtönbüntetésre ítélték. A feleségem másnap bevett egy doboz nyugtatót, úgy találtam rá leesve a konyhában. Mentőt hívtam, sikerült megmenteni. Két évvel később a mellrák végzett vele. 

– A fia hogy bírta a rácsok mögötti életet?

– Kezdetben abban bízott, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, nemsokára kiengedik. Amikor aztán ráébredt a valóságra, egyre jobban magába zárkózott. Még börtönben volt, amikor az édesanyját elvesztettük. Engem okolt a haláláért, azt mondta, biztos durván bántam vele. Azután megszűntem számára, a szabadulása után sem keresett. Később tudtam meg, hogy egy ideig egy volt osztálytársánál lakott, majd vele együtt kiment Magyarországra dolgozni. Azóta sem tudom, mi van vele.

– Lenne még hova hazajönnie?

– Miután a feleségem meghalt, és a gyerek is elfordult tőlem, nagyon elbúsultam magam. Számomra akkor csak a vodka, a pálinka létezett, dolgozni sem jártam. Ki is rúgtak a gyárból. Több mint egy évig egy banit sem fizettem a közköltségbe, így végül elvették a garzont. Egy ideig az anyáméktól maradt lakásban éltem, de az adósságok miatt azt is el kellett adni. A pénz pedig kifolyt a kezemből. 

– Most hol lakik?

– Ebben a parkban. Meg még egy csomó másikban. Ha megunom az egyik helyen, áthurcolkodom. Nálam az gyorsan megy… De azt hiszem, most egy ideig maradok. Nem zavar itt senki, enni, inni is mindig kerül. Meg aztán szépek ezek a virágok…