Régi játékok reneszánsza

A virtuális játszóterek gyarmatosították a gyermeki lelket, az óvodások és kisiskolások nagy része a képernyőn eléje táruló világ kellékei nélkül nem is tud már játszani – tartja a közhiedelem.

Fotó: Nagy Tibor

A virtuális játszóterek gyarmatosították a gyermeki lelket, az óvodások és kisiskolások nagy része a képernyőn eléje táruló világ kellékei nélkül nem is tud már játszani – tartja a közhiedelem. Bizonyos élethelyzetek azonban rácáfolnak a korántsem derűlátó következtetésre. Az iskolaudvarokat két tanóra között birtokba vevő gyerekek látványa is ezt bizonyítja. Az egyik marosvásárhelyi tanintézetben például az első osztályosok – több mint tíz gyerek, azaz csaknem a fél osztály – az Adj, király, katonát játékhoz sorakoztak fel szünetről szünetre a téli vakáció előtt.

– A tanító nénitől hallottunk erről a játékról, ő javasolta, hogy inkább ezzel múlassuk az időt a „bandázás” helyett – mesélte az egyik kisfiú. Aztán elmagyarázta, a „bandázás” abból állt, hogy kicsengetés után a bandába „bejelentkezett” osztálytársak megrohamozták az egyik, udvarra nyíló ajtó előtti lépcsősort, aki elsőnek ért oda, az lett aznap a király, és az ő irányítása alatt védelmezte a csapat a szünet idején az „erődítményt”. Mivel a játék időnként dulakodáshoz vezetett, betiltották, helyette került elő az Adj, király, katonát, amelyet heteken át lelkesen és a szabályokat betartva játszottak a gyerekek. Egy másik osztály diákjai lovakká és farkasokká változnak a tízpercekben.

– Mi, lányok, vagyunk a lovak, a farkasok pedig a fiúk, akik el kell kapjanak. Már a másik osztályból is többen csatlakoztak hozzánk – mondta az egyik elsős kislány, akinek édesanyja úgy véli, a „farkasok” érdekes módon sosem sározzák annyira össze magukat a szüneten, mint a ló lányok, de nem baj, ha a lábbelit gyakrabban kell mosni, a napi négyszer tíz percet friss levegőn rohangáló gyerekek olyan farkasétvággyal eszik tanítás után hazafelé menet az iskolából kapott kiflit és tejet, hogy az mindent megér.

Aki gyakran sétál el iskolaépületek előtt, sok hasonló érdekességet észlelhet. Számomra az egyik legfigyelemreméltóbb látványt talán az a két másodikos fiúcska nyújtotta, akik a szünetben az iskola kerítéséhez kötött, illetve egyikük lábához rögzített gumin ugráltak. Ezek szerint nem járt el az idő a „régi jó” játékok fölött, mindössze háttérbe szorultak a baráti összejövetelektől egyre inkább elzárkózó otthoni környezetben – ahol sokszor valóban a tévé és a számítógép a gyerek egyetlen játszótársa –, de a közösségi lét színterein a mai aprónépet is ugyanúgy megörvendeztetik, mint egykor valamennyiünket.