A barátom kisfia rendetlen. A szó elsődleges, gyermeki és természetes értelmében. A rendetlenség, a felfordulás, az ezernyi játékszer előrámolása, a dúskálás, a kincsek kiterítése, szétszórása, a gyakori és hirtelen ízlés- és érdeklődésváltások, az egyik játék uncsi lesz, a másik csábítóan furakodik elő, „a kedélyködök gomolygása” – mondanánk a 19. századi romantika nyelvén – úgy hozzátartozik a gyermeklélekhez, mint a taktikai nyafogás vagy a fagylalt oktalan megkívánása.
A másik oldalon ott a szülői, (nagy)atyai, -anyai küzdelem a rend helyreállítására. A rendőri feladat, a játékoszlatás (a tömeg-oszlatás mintájára megalkotott rendtételi szakszó). A játékszerekre, kisautókra, helikopterekre, Harry Potterekre irányuló összeszedési óhaj, a polcra rakatás vágya, a szőnyeg és az ágyak, székek felszabadítása, megtisztítása a felnőtt-talpaknak ellenséges elemektől, melyekre mi magunk lépünk rá teljes testsúllyal, összeroppantva az űrhajóslegó hőseinek pótolhatatlan szkafan-deröltönyét.
És akkor jön az undok (de kötelezőnek érzett) felnőttszöveg: látod, fiacskám, ez történik, ha nem teszed helyre a játékaidat! A magunkat felmentő eljárás. Mi megmondtuk előre, mert mi előrelátók vagyunk, különös jóstehetség lappang bennünk. És feltör. Majd megjelenik beszédünkben az anyagi vonatkozás is, ui. gazdasági tényezők nélkül már a gyermekvilág sem létezhet mai/pillanatnyi felfogásunk szerint. Az isten minden pénze sem lenne elég, édes gyermekem, játékokra, mackókra, Sherman-tankokra… (ezenközben nyugodtan variálható a készlet felsorolása, amíg széttekintünk a gyermek tömött polcain, ahol a karácsonyok és szülinapok, a „csak úgy ajándékok” és kikunyerált varázseszközök zsúfolódnak egymás hegyén-hátán.
Az érdek és ellenérdek összeütközése rendszerint a szülő akarat-érvényesítésével ér véget. Ez általában a helyzet békésebb megoldása felé mutat, amely ellen a gyermek sem fellebbez. Ha ez már nem használ, akkor valami ósdi fenyegetés következhet, mondjuk, elrakom a játékaidat, és soha többet nem kapod vissza (enyhített formában: csak egy hét múlva láthatod újra), elővezethető továbbá a szobafogság, a csoki-, bicikli-, roller-, görimegvonás, az anyagi javakban dúskálás tilalma, az utált étkek ebédre való feltálalásának fenyegető perspektívája. De ezek tulajdonképpen hatástalanok, ugyanis a gyerek pontosan tudja, hogy a fentieket – hacsak nem vagyunk elvetemült felmenők, ádáz rokonok s gonosz Grimm-mesei mostohák – úgysem váltjuk be (100%-osan), nem tartós a háborgásunk, böjti, büntetőjogi szigorunk gyakorlása.
Barátom azonban halad a korral, néha a gyerek odaül mellé, amikor az esti híradót nézi, és olyankor előtör belőle az elfojtott pedagógus, a katedraidegenség felenged, és helyébe lép a magyarázás, a bevezetés a világpolitikába című kártékony ábránd érvényesítése. Magyaráz. Felvilágosít, összefüggésekre mutat rá, a Századvég intézet sem csinálná különbül. Na és mi a magyar kormányközeli média kedvenc gumicsontja? Úgy van. Eltaláltad: a menekültek. A kormányoknak migrént okozó migránsok.
Történt ugyanis, hogy egy este a gyerek szobájába már belépni sem lehetett, oly tömeges és kiterjedt volt a mohácsi csatatérre hajazó felfordulás. Barátom fején átvillant az ötlet, és azt mondta hirtelenjében: Ha nincs rend 10 percen belül, kiraklak a beüvegezett erkélyre, oda tesszük ki az ágyikódat és minden holmidat!
És az én szobámmal mi lesz? – riadt meg igazán a lurkó.
Befogadunk egy kilenctagú pakisztáni családot.
Azt mégsem mondhatta, hogy egy kárpáti alfahím vérmedvét hét boccsal.
