Siculicidium 250

„Madéfalvát eltiporni hajnalban és álmában könnyű volt – írja Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának igazgatója a Siculicidium 250. című emlékkiállítás katalógusában…”

Erőss Csongor Siculicidium 250. digitális nyomata

„Madéfalvát eltiporni hajnalban és álmában könnyű volt – írja Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának igazgatója a Siculicidium 250. című emlékkiállítás katalógusában. – Az amúgy is cérnaszálon függő emberi életeket kioltani, Madéfalvát a földdel egyenlővé tenni könnyű volt. Ami nem volt könnyű, és ma sem könnyű, az a kiontott vér és az üszkös romok fölött – mintegy a bibliai vizek fölötti lélekhez hasonlóan – ott lebegő szörnyű kérdések megválaszolása. Hogy: miért? Mi okból és mi célból? És mind közül a legszörnyűbb: hogyan tovább? Hogyan tovább, gyilkos és áldozat? Hogyan tovább, Isten és ember? Hogyan tovább, Élet?! Persze az élet megy tovább, és az embernek vállalnia kell sorsát, legyen az jó vagy mostoha. Ez a székelység körében sohasem volt kérdés. Hiába ágyúzták rommá egykoron, Madéfalva újjáépült és él ma is. Erőt merített ehhez vértanúi igazságából és áldozatából, erőt merített a halálból és a gyászból, a mindenkori székely akaraterőből és élni akarásból.” És emlékezik, évről évre felidézi a történteket, a tanulságokat a nemzettársakkal együtt, akik bárhol éljenek a világon, megborzonganak a madéfalvi veszedelem említésére, de ismételten meg is erősítik magukban a meggyőződést, hogy csakis önmagunk hitéhez, igazságához méltóan érdemes élnünk. Ez abból a kiállításból is kiviláglik, amely a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatja be a negyed évezrede bekövetkezett tragédiát idéző alkotásokat. A kezdeményező Balassi Intézet és Madéfalva Polgármesteri Hivatala felhívására 35 művész 47 művel nevezett be a pályázatra, négyet díjazott a szakzsűri, majd az itthon és Magyarországon, illetve Ausztriában, Hollandiában, Kanadában és Skóciában született munkákat vándorkiállításon vitték közönség elé.

Az 1764-es vérengzés januári évfordulóján a madéfalviak láthatták először, hogyan tükröződik a mai alkotókban a tragikus történelmi esemény, majd a székelyudvarhelyi, gyergyószentmiklósi és újabban a vásárhelyi tárlatlátogatók is részesei lehettek a kiállítás nyújtotta élménynek. Igen, a művészi látvány katartikus erővel is hat a nézőre. Festmények, hagyományos és digitális technikával készült grafikák, fa- és fémplasztikák, fotók, printek, textil- és animációs munkák, zenés filmetűdök érzékeltetik, milyen változatos módon szólítja meg és készteti megnyilatkozásra a jelenkor művészeit ez a nagyvilágban talán kevéssé ismert, de a magyar köztudatban mély nyomot hagyott tragédia. Igaza van Lakatos Mihálynak, aki szerint érdemes lenne a filmművészet legjobbjaival megörökíteni az egykori madéfalviak drámáját, úgy válhatna valóban közismertté, mi történt azon a székelyföldi véres hajnalon. Az esemény hátterét a marosvásárhelyi tárlatnyitón Soós Zoltán történész, a Maros Megyei Múzeum igazgatója világította meg. Tömörségében is rendkívül alapos, érdekes összefoglalója azt is tudatosíthatta a jelenlevőkben, milyen szervesen és hatásosan valósítható meg tudomány és művészetek kézfogása, legyen szó akár egyetlen rendezvényről is. Érdemes megtekinteni, „élőben” érzékelni, hogyan ötvöződik a tárlaton értelem és érzelem, miképpen harmonizál egymással látványteremtésben tradíció és újítás, mily módon oldódnak fel, olvadnak egymásba műfajhatárok, és hogy fordulnak vissza a gyökerekhez kísérletező művészek, illetve történik mindez fordítva is.