Székelyföld – 2013. június
Azt mondják, most már mindenképpen/ideje lenne összegezni,/hogy mit is tettem maradandót,/mielőtt elnyel majd a semmi. (Markó Béla).
Azt mondják, most már mindenképpen/ideje lenne összegezni,/hogy mit is tettem maradandót,/mielőtt elnyel majd a semmi. (Markó Béla). Szétrántom a kezem, és a lazán megkötött cérnaszál úgy feszül a csuklómra, mint a bilincs. Nemsokára hallom, ahogy nagyot döngve becsapódik a kapu. Aztán újabb döngetés. És még egy. És a harmadik. A negyedik. A tizediknél ébredek. Döng, egyre csak döng. Felugrom az ágyból, hallgatózom. És eszembe jut az öreg. Persze, az öreg. (Sigmond István). Barátom kibékült Jaspers-el végül/Bringára pattant és elhúzott haza/Világom része ki voltam és vagyok/Vízen lebegő árnyékom rabja//Gondoltam egy majdani magamra (Nagy Attila). Pista bácsi, ez a csöndes szavú ember nem messze lakott tőlünk, a Lenin krt. 27-ben. Egzisztencialista és nonfiguratív volt, ebből egy is elég lett volna akkoriban megfigyeléséhez. Sokat jártunk föl kétszobás lakásába, és kár, hogy ezekről a beszélgetésekről „Nóra” és egyéb fedőnevű – tehát közülünk való – fiatalok is jelentettek. Hogyan úsztam meg? Ma sem tudom. (Temesi Ferenc). Kőágyon fekszel,/kőből a párna./Belső nehezék,/lélegzet szállna. (Benő Attila). A kritika értelemszerűen több is és kevesebb is, mint a kritikus. Több, mivel végtelen elméleti és gyakorlati lehetőségek terepe és foglalata, de kevesebb is, hiszen a kritikus személyiségének csak bizonyos oldalai juthatnak szóhoz úgymond munkássága során. Ha viszont egy teljesen személyes, eleven hangnem és a reflexió uralja a kritikus írását, abban az esetben az esszéíró szerep kerül előtérbe, amely szintén igen nagy szolgálatot tesz általában a kultúrának, s olvasmányossága meg szépírói erényei folytán talán nagyobb a befogadottsága is. (Borcsa János). A színházat én örök szubsztanciának tekintem: az emberi élet teljességének. A színház szabad vers. Szimbólumrendszer. Hasonlóképpen, ahogy Voltaire mondja: „A föld egy óriási színház, amelyben más-más néven ugyanazt a tragédiát játsszák.” Én nem szórakoztató színházi estékre, búfelejtő játékokra invitáltam az embereket. Nem tapsra vágytam, inkább a lélek csendjére. (Budai Katalin beszélgetése Szabó Józseffel). Erdélyben a restaurálás tűzoltás, amit mi végzünk, az harctéri sebészet, amputálunk, kötözünk, kevésbé plasztikázunk. Az erdélyi műemlékek állapota drámai, elsősorban azért, mert a román állam ezt a műemlékállományt nem tekinti a magáénak, erre nem áldoz, s ez a bajok forrása. (Bálint Csaba beszélgetése Kiss Lóránddal).
