A szigeten túl

Mintha sosem érintették volna meg az ünnep fényei a szürke, rücskös betonarcot. Semmit sem ígérő ablakszemek és kopár, többnyire függöny nélküli erkélyek váltották egymást a nehéz sorsokat befogadó, egymás mellé toló tömbház ábrázatán. Néhol kiszolgált vagy fölöslegessé vált bútorok, égnek meredő asztal- és széklábak jelezték a benti élettér szűkösségét. Egy harmadik emeleti lakás teraszáról magas, sovány férfi figyelte az utat, jobb felkarján halványkék óriáslepke pihent. Amikor észrevett, eltűnt egy pillanatra, póló alá rejtette a tetoválást, aztán intett a magasból. 

Odabent egészen más világ tárult elém, mint amilyet a komor épület kívülről sejtetett. Régi eleganciát sugárzó barna bútorok, faltól falig érő könyvespolc, berámázott fényképek fogadtak a szűk szobában, ahol beszélgetőtársam cigarettára gyújtott, aztán letelepedett a kis kerek asztal mellé, és mesélni kezdett.

– Gondtalan gyermekkorom volt. Egy hatalmas házban nőttem fel pár percre a főtértől. Élveztem a városközponthoz tartozók szabadságát, azt, hogy, ha akartam, pillanatok alatt a Színház téren vagy a Vár sétányon lófrálhattam a barátaimmal. Kiskoromtól rajongtam a növényekért, az udvarunkon nyíló rengeteg oroszlánszájat, dohányvirágot, bazsarózsát is mindig én öntöztem. Egy titokzatosan szép, védett sziget bennszülöttjének éreztem magam, akit senki, semmi nem győzhet le soha. A rendszerváltás utáni időszakban kezdett szertefoszlani ez az álomvilág. Tizenhét éves voltam, amikor elkezdődött az államosított ingatlanok visszaigénylése. A szüleim korábban sosem mondták, így csak akkor tudatosult bennem, hogy a ház, aminek minden kis darabját szerettem, nem volt mindig a miénk. Az egykori tulajdonos unokaöccse egyetlen leszármazottként rövidesen vissza is kapta. Azután minden megváltozott. Az új tulaj hatalmas lakbért követelt, háromszorosát annak, amit anyámék korábban az államnak fizettek. 

– Gondolom, ez nehézséget jelentett a családnak.

– Az nem kifejezés. A szüleim kis jövedelmű emberek voltak, nem bírták a rájuk szakadó anyagi terheket. Egy darabig mégis sikerült „kiszurkolniuk” a lakbért, a gázunkat azonban a kifizetetlen számlák miatt hónapokra levágták, és egyszer egy hétig villanyunk sem volt. Egy idő múlva aztán a lakbérrel is kezdtünk elmaradozni. A tulajdonos öt évig tűrt el bennünket abban a házban, aztán költöznünk kellett. Apám teljesen kikészült a fél évtizedes hercehurcától, a folyamatos felszólításoktól, sokszor, amint meglátta a postást, már borult is el a tekintete. Még a türelmi idő letelte előtt felmondta a szíve a szolgálatot. Azután anyám is teljesen összeomlott, én pedig, ahelyett, hogy támogattam volna őt, álló nap a haverokkal lógtam, pillanatnyi örömökbe menekültem. Vodkát ittunk nyugtatóval, aztán belevetettük magunkat az éjszakába. Gyerekkoromtól kertészmérnöknek készültem, de akkoriban már egyáltalán nem érdekelt a tanulás. Egy éjszaka az egyik haverom belekeveredett egy verekedésbe az egyik szórakozóhelyen. Rendőrségi ügy lett belőle, valamennyiünket kihallgattak. Azt hiszem, akkor kattant be nekem, hogy ez nem mehet így tovább... Édesanyámnak köszönhetően sikerült talpra állnom. Elmondtam neki mindent, azt is, hogy tudatmódosító szerekkel élek. Anyám szótlanul hallgatott, aztán átölelt, és azt suttogta: megoldjuk, lelkem, megoldjuk. Másnap együtt mentünk az orvoshoz… Hosszú, nehéz hetek, hónapok következtek, de végül lassan helyreálltak bennem a dolgok. 

– Közben a költözésre is sor került?

– Igen. Az állam utalta ki nekünk ezt a lakást, azóta itt élünk… Nem volt könnyű megszokni a tömbházéletet. Kezdetben borzasztóan zavartak az átszűrődő hangok, szagok. Azt is nehezen viseltük, hogy sok értékről, könyvekről, porcelánokról le kellett mondanunk, egyszerűen nem fért volna el minden ebben a kis lakásban. Amit nem tudtunk átmenteni, azt édesanyám barátoknak, ismerősöknek ajándékozta. 

– Ő is itt lakik, ugye?

– Igen, csak most kórházban van kivizsgáláson. Jó ideje gyengélkedik, mindegyre szúr a szíve. Végre sikerült rábeszélnem, hogy nézesse meg magát.

– Önnek van családja?

– Nem nősültem meg. A menyasszonyom az esküvő előtt egy hónappal lépett le. Azóta sem tudom, miért döntött így. Valószínűleg a szülei ellenezték a kapcsolatunkat. Talán a korkülönbség miatt, ő ugyanis jóval fiatalabb volt nálam, még egyetemre járt, vagy mert úgy gondolták, egy értelmiségi nő mellé nem illik egy éjjeliőr. Pedig becsületesen dolgozom, ha nem is keresek sokat… Mindegy, ez már így alakult. Nekem egyelőre édesanyám a családom. 

Hangtalanul csukódott be mögöttem a lakás szürkésfehér ajtaja. Töredezett lépcsőfokok vezettek a tömbház kijáratáig. Valahol, talán éppen a harmadikon becsukódott egy ablak. A betonóriás már felnyitotta nyugtalan, sárga szemeit.