Hétköznapi történet
Kedvenc pihenőhelyemen, egy kutyatartóktól gyakran látogatott, csupa zöld városrészen figyeltem fel az idős asszonyra, aki csak látszólag volt ott a parkban, igazából egészen máshol, a kezében tartott könyv világában kalandozott. Szinte teljesen beszippantotta a mű cselekménye, néha pillantott csak fel a közelében szaladgáló, fürge apróságra, ami percenként hozta-vitte a játékszerként rábízott botot. Bár a különös páros – a külső szemlélő szerint legalábbis – nem sokat törődött egymással, érzékelhető volt közöttük a harmónia. Egy számomra nagyon kedves személyre emlékeztetett ez az olvasmányába belefeledkező asszony, aki alig észrevehetően szemmel tartotta, tekintetével mindegyre megsimogatta az örökmozgó tacskót, ezért is szerettem volna megszólítani. Azon a délelőttön azonban képtelen voltam megzavarni a békés együttlétet, mindössze a hangulatát raktároztam el magamban az elkövetkező időre.
Nemegyszer tapasztaltam már, hogy az igazi – sokáig várt vagy egyáltalán nem remélt – találkozások rendszerint akkor következnek be, amikor a legkevésbé sem számít rájuk az ember. A kutyás asszonnyal is így jártam. Pár héttel később egy délutáni órában ugyanabban a lakótelepi üzletben vásároltunk, anélkül hogy észrevettük volna egymást, a bolt előtt egyre türelmetlenebbül szobrozó kutyus azonban megteremtette az alkalmat az ismerkedésre. Bár a gazdája árnyékos helyet keresett neki, és a vizestányérját is odakészítette, mielőtt belépett volna az üzletbe, „őtacskósága” rövid időn belül úgy döntött, hogy ebből elég, és parányi kutyaszívéből világfájdalmas vonítást küldött szét az univerzumba. Gyógyíthatatlan állatbolondként – de miért is gyógyulna ki az ember az efféle „bolondságból”? – a következő percben már a kis óbégató mellett voltam. Szemmel láthatóan jólesett neki a jelenlétem és a becéző szavak, így valamivel csendesebben várta meg, hogy gazdája ráérős válogatás és hosszas sorban állás után visszatérjen hozzá.
– Jó fiúcska voltál, Totyikám? – fordult az apró teremtéshez, ami izgatottan várta, hogy gondviselőjével újra felkerekedhessen. Csak most láttam meg a botot, amire az asszony járás közben támaszkodott.
– Ő az én ügyes segítségem, igaz, Totyi? – magyarázta most már nekem, mint egy régi ismerősnek. Magától értetődött, hogy együtt indulunk a közeli park felé, oda, ahol az asszonyt és négylábú társát korábban is láttam.
– Itt mindig annyi kedves ember van – jegyezte meg újdonsült beszélgetőtársam, miközben nagyokat szuszogva letelepedett az egyik padra. – A múltkor egy fiatal fiúval beszélgettem egy jó órát, amíg a kutyusaink szórakoztak. Az övé kétszer akkora volt, mint az enyém, de nem bántotta volna Totyit semmi pénzért, csak játszott vele kifulladásig.
A tacskó életkoráról érdeklődtem, miközben én is helyet foglaltam.
– Ha hiszi, ha nem, több mint nyolc éve vagyunk együtt – mosolygott rám az asszony tekintete. – Pár hónapos volt Totyi, amikor a kisebbik lányom elhozta hozzám. Akkoriban készült kiköltözni a vőlegényéhez Németországba, és bármennyire szerette volna, nem vihette magával a kicsikét. Én boldogan befogadtam, nem is volt ez kérdés. Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de mi ketten egyből megtaláltuk a közös hangot, és azóta is nagy szeretetben élünk, vigyázunk egymásra. Azokon a napokon, amikor nem érzem jól magam, Totyi sem találja a helyét, játszani sem akar, folyton a nyomomban van. De máskor is kicsi ragacs, legszívesebben egész nap engem őrizne. Persze, azért, ha itt vagyunk, szívesen bolondozik a többi kutyussal is.
– Mindennap ki szoktak ide jönni? – kérdeztem.
– Ha jó az idő, kétszer is, reggel és este. Meg bevásárlás után, ha az úrfi megérdemli. A nagylányomék Magyarországon élnek, a kicsi a párjával Németországban. Egyiküknek sincs még gyermeke, úgyhogy nekem Totyi az unokám. A férjem a kisebbik lányom születése után lelépett, mert nem akarta, hogy megmaradjon a gyerek. Késői várandósság volt ez a második, nem számítottunk rá, a nagylányom már tinédzser volt akkoriban. Ő mindig vágyott egy kistestvérre, és amikor megtudta, hogy lesz egy húga, az egekben járt a boldogságtól. Nem lett volna szívem megfosztani ettől az örömtől, meg aztán nem is tartom helyénvalónak egy ilyen váratlan ajándék elutasítását. Negyvenhét évesen hoztam világra a kisebbik lányom. Nehéz szülés volt, azt hittem, túl sem élem, de hála Istennek, egészséges babának adtam életet. A férjem másfél hónapig bírta az újszülöttbömböléstől hangos éjszakákat – igaz, őt már a nagyobbik lányunk első időszaka is eléggé megviselte –, aztán elköltözött.
– Nehéz lehetett egyedül egy csecsemővel és egy tinilánnyal – jegyeztem meg.
– Nem volt egy táncos mulatság, az biztos, de a nagylányom mindenben segített. Elég hamar vissza kellett menjek dolgozni a varrodába, mert a férjem az anyagiakba sem igen pótolt be, így a nagyobbik lányom viselte gondját a kicsinek, etette, itatta, altatta, pelenkázta, tulajdonképpen az ő karjaiban nőtt fel. Később még a húga óvodai, iskolai szülőértekezleteire is elment helyettem. A mai napig megmaradt ez a szoros kapcsolat a lányok között, még ha távol is vannak egymástól. Ősz elejére mindkettőt hazavárom, a nagy ugyanis augusztus végén, a kicsi szeptember közepén született, és megígérték, hogy idén is nálam lesz a közös ünnep, ahogy eddig mindig. Ugye, Totyi, bulizunk egy jót? – simított végig beszélgetőtársam a pad lábánál pihenő kiskutyán.
– Azt hiszem, ideje, hogy menjünk, nem gondolod, Totyikám? – húzta fel magát nemsokára botjára támaszkodva az idős asszony. Pártfogoltját sem kellett noszogatni, apró lábaival vígan karikázott a görnyedten lépkedő női alak körül. Akár egy élettel teli, kicsi bolygó a bágyadt nap fényében.
