Találkozásom Emerenccel

Ha Emerencről írok, beszélnem kell a csendről, mert töprengő, meditatív lényéből egy kis csendet is hoz magával a színpadra. Kristályos egyszerűség ő, de arcára mozgalmas világ van írva. Tiszta, benső finomságok, lefojtott bánat. Egyetlen zárt tömb: sok mindent elmond, megszenved, látomásosan felidéz és vergődve elsirat. Egy élet drámáját éli belülről, égő könnyekkel. Övé az összefogó erő, de övé a végső tanulság is: ha mindenki úgy cselekedne, ha úgy beszélne, mint életveszély idején, akkor jobban egymásra találnának. Kisajtolta magából könyörtelenül azt, amiben mindenkitől különbözik, mert csakis ezzel hat a világra. 

A fináléban „átlép” a fénybe. Aztán egy ideig senki sem szólal meg. Negyed kilenc. Hallom a csendet. A legengedelmesebb, legalázatosabb művész üzent. Így érdemes méltóságteljes tartalommal tölteni meg a csendet. Elhivatottság, nagy tehetség, nagy felelősség. Az a varázslatos a pillanatban, amit úgy hívunk: „örök ember”. Földi létünk utolsó varázslata. 

Minden csodálatom az övé, mert minden között lényének része a méltóság, és életben gondolkozik – nem létezésben. Hiteles tolmácsolása, nemcsak színészi, de emberi feladata is. Ép lélek kell hozzá és óriási tehetség. Gátlásokkal teli, de elszánt, tűrni képes, de robbanni is. A vendéglátás fájdalmában még áldozati tárgyait is összetöri, és a tárgyai eltörésével kicsit önmagát pusztítja el. A fájdalom kimondhatatlan szavaival terhes csend övezi néha ezt a mindenséggel dacoló, múltját és sorsát vállán hordozó Emerencet. 

Szinte megilletődve nézek utána, átélve mélységeit és szépségeit, tragédiáját és találkozásait, addig, míg kinyílik az ajtó.

Egy ősi mozdulat véste jel, egy művészlélek mesterjegye – összetéveszthetetlenül egyéni. Megértjük, hogy a feketében benne van a fehér, az énben a te, az életben a halál. Az élet nagyon rövid, és vannak nagyon érdemes pillanatok. A fontos, hogy mindenki megtegye, amit megtehet. 

Néha az életben találunk egy különleges barátot, valakit, aki meggyőz arról, hogy valóban van egy bezárt ajtó, ami csak arra vár, hogy kinyisd. Így valószínű, hogy valószínűtlen dolgok is megtörténhetnek. Szenvedés mindenhol van, senki sem gondolja, hogy nincs.

Akárcsak csodák. Senki ne gondolja, hogy nincsenek!

Az élmény, amit nyújt, most is páratlan, és a játék halálosan komoly. Az egyszerűséghez kifejezetten kellő, nagy érzelmek játéka ez. 

Drága Farkas Ibolya művésznő, szívből köszönöm!

Aszalós Kata