A tenger érintése

• 2014-02-25 15:28:54

• Nagy Székely Ildikó

Adorján Zoltán sohasem próbálta megvámolni az időt. Nem várt tőle sem pénzt, sem sikereket, nem turkált benne, és kifárasztani sem akarta, mint gyors lábú őzet a vadász.  

Adorján Zoltán sohasem próbálta megvámolni az időt. Nem várt tőle sem pénzt, sem sikereket, nem turkált benne, és kifárasztani sem akarta, mint gyors lábú őzet a vadász. Függetlenítette magát tőle, de minden napjában volt pár rejtett pillanat, amikor tudomásul vette létezését... Nemrég jóságos arcú, fiatal nő kereste fel szerkesztőségünket. Kerek édességes dobozt hozott magával, amelyen szálkás, férfias betűkkel ez állt: 81 cetli.

– A testvérem írta – mondta, miután leemelte a doboz fedelét. Összetűrögetett papírdarabkák voltak benne, azokon pedig verssorok egymásnak csapódó világokról, szerelemvágyról, elidegenedésről... Mindenről, ami a 37 éves mezőbándi férfi életét átitatja. Akkor még nem voltam biztos abban, hogy a személyes találkozásra is sor kerül, de megadtam a telefonszámom, és Zoltán felhívott.

– Nem tudom, használnak-e valakinek ezek a versek? Nem biztos, hogy érdemes írni róluk – ismételgette többször is, végül mégis leszögeztük a beszélgetés időpontját. A szülei házában várt ránk. Ő külön lakik, de itt otthonosabb, jobban lehet beszélgetni – magyarázta, miközben cigarettára gyújtott. Nővére ízletes házi süteményt tett elénk.

– Egy éve kezdtem el írogatni. Sohasem tudtam, mi az a versláb, csak úgy jött magától. Csilla hozott egy üveg pezsgőt, jó kedvem lett... – kereste meg tekintetével testvérét. – Úgy gondolom én is, mint Babits. Nem az énekes szüli a dalt, hanem a dal szüli énekesét. Van, amikor alig tudom leírni a sorokat, amelyek bennem vannak. Olyan is van, hogy megálmodok egy verset, aztán reggelre elfelejtem...

– Vannak kedvenc költői?

– Petőfi, szerintem ő a legjobb magyar költő. És Rimbaud. Számomra az igazán nagy alkotások a Szeptember végén és A részeg hajó.... „Azóta egyre fürdök a roppant tengerek / költészetében.”

– A legtöbb verse a szerelemről szól. Megélt vagy remélt érzések ezek?

– Valamikor, a kilencvenes években volt egy lány... De több mint tíz éve „elharangozták” már a nőügyeimet. Egyedül élek. Persze, akadnak hölgyismerőseim, akikkel néha elbeszélgetek.

– Van egy bizonyos része, órája a napnak, amikor valami írásra készteti?

– Nincs erre vonatkozó szabály. Az biztos, hogy inkább télen alkotok, akkor több időm van, nyáron ugyanis a mezőn dolgozgatok. Olyankor sokat járok gyógynövények után is, meg ritka virágokat is gyűjtök, például a kockás liliomot. Tudom, hogy védett faj, de nálam védettebb, mint a mezőn. A templom környékén pedig latin feliratú, régi cserépdarabokat találtam. A galambok mindig oda szoktak szállni, arra a helyre, ahol azok a cserepek vannak.

– Mit jelent Önnek a versírás?

– Terápiát. Szerintem a verseken keresztül jön rá az ember a dolgok legmélyebb értelmére. Ha rend van a versben, akkor a tudatban is rend van... Mindennap délután 3 órakor a rózsafüzért imádkozom azért, hogy a felső hatalmak küldjék el hozzám Petőfi szellemét. Én hiszek a szentek közösségében, és úgy gondolom, hogy a költői szent helyre kétféle ember juthat el: az, aki rendes, és akár hőssé is válhat, mint Petőfi, és az, aki elbukik, mint Ady. Petőfinek az emlékére fehér csokoládét szoktam venni, a József Attiláéra vörösbort. Persze, én nem tartom magam költőnek vagy írónak. Igaz, jó lenne egyszer egy igazi, modern drámát „összekalapálni.” De ez is csak egy az önmagamból kivezető utak közül.

Beszélgetésünk végén arról érdeklődött, van-e jövője a verseinek. De aztán belátta, hogy nem az a lényeg. Hiszen a rimbaudi tenger újra meg újra lemossa róla az idősíkokat, és láthatatlan szárnyakat rejtő apró kagylókat szór a lába elé.