Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Tribute-zenekarok koncertjeire járni elméletileg a savanyú szőlő esetéhez hasonlít. Legszívesebben az eredetin lennénk ott, de ha nem lehet, ugye… akkor jó a feldolgozásbanda is, hadd teremtsünk illóziókat magunknak. Elméletileg. Mert a gyakorlatban mindez másként fest, amint azt az elmúlt két hét eseményei is igazolták: a Jazz&Blues Clubban megtartott Hungry for Heaven- és Hollywood Rose-koncert a klub történetének egyik legnagyobb bulija volt, és a múlt hét vasárnap estéjén lezajlott AB/CD-parti sem maradt el tőle sokkal. Az AC/DC megannyi albumának több dala is legendává nemesedett az elmúlt évtizedek során – a rock'n'roll öregapjainak kőbalta-egyszerűségű riffjeire épített döngölős boogie-woogie-t igen sokan megpróbálták, megpróbálják játszani, de a komoly zenei tudást és megfelelő, bluesos feelinget igénylő dalok sok zenészen, zenekaron kifognak. Mert az AC/DC máig azon bandák egyike, amelynek ha nem sikerül tökéletesen eljátszani a dalait, akkor jobb, ha az ember hozzá sem fog. Ha mégis – akkor az eredmény lehangoló. Nos, lehangoltságnak nyomát sem lehetett felfedezni a vasárnap esti koncerten. A magyarországi AB/CD nevű együttest a szakma az egyik legjobb AC/DC-feldolgozás-zenekaraként tartja számon és nem véletlenül. A helyi Detox és Backlash nevű zenekarok után léptek színpadra szinte teljes telt házas közönség előtt a dzsesszklub nagytermében, és ahogy eldörrent az első riff, a Hard as a Rock sziklaszilárdságú gitárfutama, azonmód elkezdődött a tombolás. Amelyet tovább fokozott a nagyszerűen összeállított repertoár: a második dalként eljátszott Dirty Deeds Done Dirt Chip a küzdőtérre szólította azokat is, akik megfontoltan iszogatták söreiket a táncparkett melletti asztaloknál, olyannyira, hogy a buli közepe táján már alig lehetett foglalt székeket találni – szinte mindenki az oszlopok között bulizott önfeledten, és a klubot áthatotta az a legendás jókedv, amely az AC/DC pajzán humorú, nagyszerű szövegvilágú dalaiból árad. Nem voltak csúcspontok és hullámvölgyek, a hangulat végig nagyszerű maradt, táplálták az olyan dalok, mint a Whole Lotta Rosie, a Big Gun vagy a For Those About to Rock (We Salute You), a többszöri visszatapsolást követően pedig a Highway to Hell című himnusszal búcsúzott nagyszerű közönségétől a hírnevét méltán kiérdemlő együttes. Ismét igen jó bulin vehetett részt a kétszázötven fő körüli lélekszámú, lélekben az örök arénákban régi nagyok zenéjére tomboló publikum. Adott volt a hely, a tökéletesen játszó banda, a jókedv és a felszabadultság érzése, illetve a tudat: e hét csütörtökén a magyar rock legendás dalait játszó P. Box érkezik a dzsesszklubba, a tavaszi koncertsorozat nem ér még véget. És pár évet ismét fiatalodtunk, fiatalodunk…