Újjáfényezve a város megfakult patinája

Zsúfolásig megtelt szombat este a Gecse utcai református egyházközség előadóterme, ahol Kozsik József színművész másfél órára a városépítő polgármester szerepébe, de inkább bőrébe bújt. Szikrázott a levegő, pisszenés nélkül, megrendítő csendben elevenedtek meg dr. Bernády György életének eseményei, és még inkább lelkének rezdülései. Orbán Márton monodrámáját oly érzékenyen, átélve, a szerepbe teljességgel beleérezve adta elő a művész, hogy kicsik és nagyok egyaránt a hatása alá kerültek. Minden szava, gesztusa tele volt töltéssel, feszültséggel, mély érzésekkel, nemzetféltő gondolatokkal. Nemcsak átjött a mondanivaló, hanem mintha magát Bernádyt hallottuk-láttuk volna. Belehelyezkedhettünk a száz évvel ezelőtti Vásárhely vibráló légkörébe, kitapinthattuk a népéért aggódó, nemzetét szolgáló városvezető lelkiállapotát, s még csak olvasnunk sem kellett a sorok között. Hiszen minden gondolat, elszólás aktuális. Ha úgy tetszik, szó szerint értendő…

Mintha megállt volna az idő, mintha a mai városgazdák semmit sem tanultak volna a múltból, mintha azóta mi sem változtunk volna. A kisebbségi sors, a nemzet szétszakítottsága-fogyása, jogaink csorbulása, a beolvadás és a megalkuvás a trianoni állapotokat tükrözné. Vagy épp fordítva… Az ember nehezen változik. Nem akarunk tanulni hibáinkból, marjuk egymást, kuncsorgunk a húsosfazekak körül, és elvész a nemzet.

Kós Károly, Tisza István, Fadrusz János, Bartók Béla, Kőrösfői Kriesch Aladár kortársa egyenes gerincű, vezetésre termett polgármester volt. Kemény fából faragták. Nem volt híve a megalkuvásnak sem a pesti kormánnyal, sem a bukarestivel szemben. Nem tudta elviselni a kétszínűséget, a lapulást, nem volt megvesztegethető, és nem is szédült el önmaga hatalmától. Tudta, mire képes, tudta, hogy minden tehetségét, erejét azért kapta az Úrtól, hogy népe szolgálatába állítsa. Ízléssel, következetesen, előrelátó gondos gazda módjára építette fel a székelység fővárosát, olyan csillogást és rangot adva neki, amilyen hajdanán sem volt. 

Kozsik József színművész drámai alakítása önmagában olyan erőket, belső energiákat szabadít fel a nézőkből, hogy közben megerősíti önbizalmunkat, szembesít önmagunkkal, hagyja-engedi, hogy az igazság utáni vágy felbuzogjon. Úgy szül katarzist, hogy mellbe vág, megdöbbent, elgondolkodásra késztet, kihozza a nézőből a tiszta, egészséges nemzettudatot, ráerősít a hitére, a jót, az összetartozást, a jövőbe vetett hitet teszi bizonyossággá.

Jó volt, kellett ez a vásárhelyi magyarságnak. De vallom, hogy egész Erdélyben érdemes lenne végigjárni a darabbal, mert Bernády György igazi hazafi. Alakja, élete példájának felidézése ma is segíti a nemzet önbecsülését, az erdélyi magyarok magára találását. Bölcsessége, tenni akarása támpontot nyújthat a bizonytalankodóknak, itthon maradásra serkentheti a fanyalgó lelépni akarókat, visszaadja kedvét azoknak is, akik lemondóan legyintenek, hogy ’már mindegy, úgysem lesz változás’... Az adventi várakozás meghozta az eredményt: fény gyúlt a lelkünkben.

Bárcsak vezetőink is megszívlelnék, és pálfordulásra kényszerülnének. Akkor talán lesz esélye az autonómiának, magyar közösségünk talpra állásának is.

Köszönet a színművésznek és a lelkes kis csapatnak, akik újra színre vitték a darabot. Igazi élménnyel tüzelték fel a jelenlévők lelkét. 

Kozsik József Bernádyja újrafényezte a város megfakult patináját. Az előadás végén, amikor gratuláltam a művésznek, csak annyit mondott: Isten tartson meg minket! Úgy legyen.

sebipáter