Üzenet a körfolyosóról

Egyszerűbben: a „gangról”, a régi pesti bérházak gangjáról üzen Tóth Krisztina Akvárium című új könyvében, nyilván azoknak is, akik szerencséjükre sohasem ismerték meg, nem laktak ezekben a többemeletes, zárt udvarú bérházak körfolyosóról nyíló lakásaiban.

Egyszerűbben: a „gangról”, a régi pesti bérházak gangjáról üzen Tóth Krisztina Akvárium című új könyvében, nyilván azoknak is, akik szerencséjükre sohasem ismerték meg, nem laktak ezekben a többemeletes, zárt udvarú bérházak körfolyosóról nyíló lakásaiban. A valósághoz fordulva láttam csodaszépen felújítottakat a Ráday utcában, a belső Ferencvárosban, szerényebbeket, de komfortos lakhatókat, lelkesedtem is értük. De láttam és jártam némelyben az Árpád híd környékén vagy éppen a Blaha Lujza tér közelében, ezekről alig merek nyilatkozni, bár kívülről nézve nem mondanánk meg, mit rejt az udvar, mit rejtenek a legváltozatosabb színekben és kivitelezésben sorjázó új ajtók a körfolyosókon. Ezek százfélék, sokszor hivalkodóan díszes ajtó nyílik a keskenyre méretezett gangról. A folyosók szegletében a vécé (vannak még olyan lakások, ahol nem tudtak zuhanyzót, vécét beszerelni, de jobb esetben többnyire felszabdalták valahogy a szoba-konyhás lakások konyháját, és nem szorulnak a folyosó végi illemhelyre), a tetőszerkezet ép, a távfűtés is működik, de az emeleteket hatalmas gerendákkal dúcolták alá, és a legsiralmasabbak a vaskorlátos lépcsőfeljárók. A lepusztulás minden jelét mutatják a sokszínűvé vált, már-már a tégláig lekopott falak, inog a vaskorlát, a letöredezett fával burkolt szélébe nem lehet kapaszkodni.

Amikor Cs. Szabó László a húszas években Kolozsvárról ideérkezett, és döbbenten látta ezeket a bérkaszárnyákat, szorongás fogta el, s ezt írta : „Ha a Sánta Ördög volnék, egyszerűen nem merném leemelni a házfedeleket.”

Mindezek után kézbe vesz az ember egy új regényt, neves, ünnepelt írónő regényét, és ezt a képet látja maga előtt a történetben, amely pusztulásból visszatért emberek sorsáról, vagy éppen a pusztulás felé indulók mindennapjairól szól. Kegyetlenül reális kép, hús-vér emberek, jóra törekvők és lesüllyedtek, a háború poklát túlélték, de veszteségeiket mégsem, ínséggel küszködnek egy körfolyosós bérház már az ötvenes években is roncsaiban vergődő sivár világában.

Tóth Krisztina Akvárium című könyve a szegénység életterébe visz bennünket, a háború után már feléledt, de még a régi világból fennmaradt életdarabocskák, szokások mélyen körülzárt világába. Itt az emberek próbálnak fennmaradni úgy, hogy meg sem értik, mi történik körülöttük, hogy változik, változott a társadalom, mi lenne jó számukra, hogyan kapaszkodhatnának ki az akváriumban élésnél jobb sorsra.

A valóságos akváriumot Jóska bácsi állítja össze. Először egy ismerős orvos lakásában pillantotta meg, számára szokatlan, jólétet árasztó környezetben. Az orvos kisfia mutatja meg neki, amikor ajándékba kapja. „…A hatalmas üvegkockában nem egy, hanem sok hal úszkált, a vízinövények között pedig egy részleteiben precízen kidolgozott miniatűr Titanic feküdt. …A halak körbeúszkálták a roncsot, aztán szembefordultak az üvegen át bámuló két emberarccal, és újabb fordulatot véve siklottak jobbra vagy balra, az üvegsarkok felé.” Szinte leküzdhetetlen vágyakozás támad ekkor Jóska bácsiban a csodás halak, az akvárium zölden indázó növényzete iránt. Jóska bácsi és szorosan vett családja, felesége, Edit néni, akinek testvére Edu, a sántító fogyatékos, szünet nélkül cigarettázó asszony, holokauszt-túlélők. Edu a közeli hitközségből kap egy tornyos ételhordóban ebédet, azt eleinte hármuknak osztja be Edit néni. Sorsuk keveset változik az épülő szocializmus kezdeti éveiben, csak az történik, hogy Edit néni örökbe fogad a lelencotthonból, ahol a konyhán dolgozik, egy négyévesforma kislányt, elkezdi nevelgetni, öltöztetni. Később testvérével együtt a Péterfi kórházban kisegítő, beteggondozói munkát végez, Jóska bácsi pedig egy kelmeboltban szolgál ki, magához illő szakmára talál a tűzéptelepi nehéz munkája után.

Egyik remekül megírt epizódja a regénynek a szovjet baba története, a kislánynak, Verának szánt születésnapi ajándék. Az árát nagyon nehezen tudja kigazdálkodni Edit néni, a beszerzés is bonyolult, ilyet boltban nem lehet kapni. Ünnepi vacsorával tartják meg a kislány születésnapját, és adják át neki a csodás ajándékot. A baba a közös nagy ágy lábánál, egy kosárban kap helyet, Vera úgy bánik vele, mintha élő lenne, a történetben később bizarrá váló szerepe lesz.

Közben készül Jóska bácsi akváriuma, számos beszerzési látogatás, mesterember felkérése után először egy hatalmas uborkásüvegben szállítja haza az első díszhalakat, az üveglapok összeállításához napokig gyúrja a gittet, megvannak a dekorsziklák is. Furcsa növény- és halnevek kínozták Jóska bácsi képzeletét, előre rettegett attól, hogy milyen érzékenyek minden külső hatásra a halak. Edit néni mindezt őrületnek tartotta, Edu rokonszenvvel kísérte, Jóska bácsi pedig bámulatos türelemmel haladt célja felé.

Elkövetkezik Vera érettségije, ő is állást kap a kórházban, a kartonozóban, és a regény groteszkbe hajló epizódja a szép sudár lánnyá nőtt Verát egy fejjel alacsonyabb vőlegénye oldalán jeleníti meg.

Az akváriumba a Gogol utcai akvarisztikai üzletből hosszas megbeszélések után szivárványos guppik és egy csíkos gurámi kerül Jóska bácsi befőttesüvegébe, aki az utat hazáig óriási izgalommal, nehéz léptekkel teszi meg. A szobába érve nem látják kintről, hogy igyekszik becsúsztatni a halakat az akváriumba, mert élete nagy vágyakozásának beteljesülése közepette, ott éri a halál az üvegbura mellett. Jóska bácsit zsidó temetéssel hantolják el, a szereplők közül Vera az, aki átérzi ebben a pillanatban, hogy ami biztonság, állandó díszlet és emberség volt életében, azt nevelőszüleiben találta meg, de ennek is vége. A jelenet úgy teljes, hogy megjelenik Klárimama, Vera igazi anyja, a környék riasztó jellemű öregasszonya, egy lumpen réteg minden szennyével és soha előre nem látható különc viselkedésmódjával, Vera és a család közelében tengődő, fel-feltűnő életével.

Befejezésül az akvárium Klárimama pincelakásában landol. Mindez fárasztónak és elidegenítően félelmetesnek hat, de bravúros írói remeklés a hangulata, Edit néni fájdalma, a melegszívű, fogyatékos Edu bánata és az azt követő reggel.

„Edit néni kinyitotta a szemét, átnyúlt az ágy túloldalára. Üres volt, olyan hűvös, mintha a takaró kicsit át is nedvesedett volna – szinte átvette a falból áradó hűvösséget. A tükrös paplannak az az ovális kivágott része, ahol nem fedte huzat, selyemhidegséggel sütötte a tenyerét.

Az ágy mellé tett parókán tűnődött, az egész eddigi életükön, meg szegény Edun. Hogy mi lesz most ővelük?”

A harmadik fejezet Vera és kislánya, Vica élete, Edit néni és Edu halála. Az első és a befejező rész keretbe foglalja az eseményeket. A befejezésben Klárimama pincelakásában a hétéves Vica látja az ablak előtt elhaladók cipőjét, a kislány kanasztázik a nagyanyjával, végül Hófehérkét akar játszani. Gyermekes fantáziája üvegkoporsónak képzeli a kiürült akváriumot, és a még mindig őrzött, sérült szovjet babát, Vera babáját egy vörös bársonypárnán belefekteti, akár a mesebeli koporsóba. Elképesztő a jelenet és a kép, amely a nevelőszülei lakásának kiürítéséből visszatérő Verát fogadja. Ez volt az akvárium rendeltetése utoljára, ám Hófehérke nem éledt fel, királyfi nem akadt a ház alagsorában.

A regény szereplői az ötvenes évek világában teljesen passzívak és apolitikusak, nem tudnak kitörni a gang, a körfolyosó vagy az alagsori lét világából. A közeg a szegény zsidó emberek (furcsamód róluk nem sokat írtak), az ügyefogyott, segítségre szorulók, a proletárból maszekká avanzsáló fiatalember, az elveszített családja hat székét mániákusan őrző jó ember. Ezek az emberek nem változtathatnak sorsukon, levegőtlenségben, akváriumban élnek, onnan is kikerülnek, mert passzivitásuk nem való közösségbe, minden lehetőséget elszalasztanak, ha változtatni szeretnének sorsukon. Látható-e a regény cselekményéből, hogy a szintén kódolt következő generáció felülírja-e mindezt?

Az utolsó mondatokból talán kiolvasható.

Az üvegkoporsóban fekvő Hófehérke mozdulatlan. De a szomszéd házak ablakaiban „a törpék meggyújtották apró lámpásaikat, vonultak emeletnyi magasban a fényekkel...”

Nem mindennapi történet

Sem írója, Tóth Krisztina, sem művei nem tartoznak a kortárs magyar irodalom röviden bemutatható alkotói, alkotásai közé. Tóth Krisztina költőként indult, első kötetét 1989-ben Radnóti Miklós-emlékéremmel jutalmazták. 2001-ben Porhó címmel jelent meg addigi életművét bemutató verskötete, amelyet kimerítően, érdekes tanulmányban méltat Lator László irodalomtörténész, műkritikus. Azóta nincs tán olyan alkotója a modern magyar irodalomnak, akit annyi irodalmi díjjal jutalmaztak, aki annyi műfajban (dalszövegek, fordítások a francia irodalomból, tárcanovellák stb.) remekelt. Megszámoltam kitüntetéseit, díjait: 18 van. A londoni mackók 2003-ban az év gyermekkönyve volt, revelációnak hatott számomra, amikor megláttam a nevét a díjnyertes magyar irodalom tankönyvek címlapján társszerzőként, a könyveket gimnazista unokáim kezében. A Frankfurti Könyvvásáron 2013-ban Pixel című novelláskötetét mutatták be. Talán a vers és a tárcanovella áll hozzá a legközelebb műfajként. Érdemes megjegyezni, hogy nyilatkozik erről: „Nekem a tárcában az a lényeges, hogy mi az az apró, teljesen hétköznapi látványelem, párbeszéd, amire rá lehet közelíteni, ami több önmagánál. Ehhez persze nyitott szemmel kell járni a világban.” (Mértékadó – 2013. december)

2013 júniusában, amikor bemutatták az Akvárium című regényt, első regényét, ilyenek is elhangzottak: „lemállt sarkalatú roncsregény, a választalanság könyve, szocihorror környezet, itt mindenki árva.”

Le merem írni, hogy bár ezek meghökkentően érdekes vélemények, nem igazak. A regény valós üzenet, és ha lenne még a valahai Magyar Remekírók sorozat, abba a sorozatba, a remekírók művei sorának folytatásaként ajánlanám, eljátszadozva a gondolattal, hiszen egy remekbe írott könyvet olvastam, és saját élményemet találtam benne a körfolyosós házak tájékáról.