Valami mindig történik

Jó művészek között nem könnyű kitűnni. Annál nagyobb annak az érdeme, akinek ez sikerül.

Csíky Szabó Ágnes: Profán metamorfózis (2013)

Jó művészek között nem könnyű kitűnni. Annál nagyobb annak az érdeme, akinek ez sikerül. Marosvásárhely a textilművészet egyik honi fellegvára, a műfaj több erős karakterű, kiváló képviselője él, alkot itt, Csíky Szabó S. Ágnes mégis elmondhatja magáról, hogy látványt és gondolatot eredeti módon, egyéni hangon ötvöző alkotóművészete kiemelt helyet biztosít számára a textilesek élvonalában. Persze nem mondja, sokkal szerényebb ő annál, mint hogy ilyesmivel kérkedne, bár tehetségén túl alkotói igényessége, irigylésre méltó inventivitása, alapos szakmai tudása, sokoldalú műveltsége és a világ dolgai iránt tanúsított érzékenysége, nyitottsága egyértelműen feljogosítaná erre. De ha ilyen síkra terelődik a művésznővel folytatott beszélgetés, hamar kiderül, hogy az alkotási folyamatban állandóan többre, jobbra, tökéletesebbre törekedne. Többnyire úgy érzi, hogy teljesítménye még nem érte el a tökélynek azt a szintjét, amire vágyik. Talán ezért is választotta a Bernády Házban látható kiállítása metaforikus jegyéül a hangzatosnak nem tekinthető, de annál beszédesebb Megközelítések címet. Az advent karácsonyváró ünnepi hangulatában nyílt tárlat anyaga azonban rácáfol az indokolatlan kishitűségre, a szakma és a művészetkedvelő közönség ámulata, elismerése egyöntetűen azt jelzi, szükség volt erre a megmérettetésre s a rá szánt kivételes erőfeszítésre, ez tudatosítja véglegesen a közvéleményben Csíky Szabó Ágnes művészetének karakteresen kirajzolódó, sajátos arculatát, különleges értékeit.

Jubileumi a tárlat, hatvanéves a szellemi fiatalság erényeit ezúttal is megcsillogtató, megújulni mindig kész, ám alkotói következetességéhez kitartóan hű, kísérletező kedvű művészpedagógus, aki 1976-tól járja a maga útját ezen a nagyobb pihenőket nem engedélyező, emberpróbáló pályán. Az utóbbi évtizedben született munkáiból válogatott, de igazi meglepetést az eltelt időszakban és főleg a 2013-ban rendkívüli idő-, erő- és energiabefektetéssel alkotott különleges textíliáival, méretes műveivel keltett. Faliszőnyegei, ezek a szín-, forma- és ötletkavalkádot felvonultató, megkapóan mai, modern és mégis klasszikusan kortalan textil domborművek cáfolhatatlanul tanúsítják, hogy a művésznő a nemezelés s a hozzá kapcsolható vegyes technika szakavatott mestere. Gondolatközvetítő, látványteremtő képessége ebben az ősi anyagban és foglalatosságban talált a legalkalmasabb, legkedvezőbb közegre, s noha annak idején a főiskolán ezt a technikát nem is tanulták, Csíky Szabó Ágnes az alkotói évek hosszú során a nemezelést saját művészi igényeihez, aktuális közölnivalójához tudta idomítani. A nemezkompozíciók egyaránt válhatnak elmélyült eszmeiség, drámai töltet és könnyed líraiság, humor és irónia, zeneiség és játékosság hordozóivá. A kiállításon nyilván nem csak ez van jelen, a kiállító viaszbatik, rajz- és pasztellmunkáiból is kapunk ízelítőt. S mindezt együtt olyan derűs légkör hatja át, hogy szinte észre sem vesszük, milyen előszeretettel nyúl a művész a sötétebb tónusokhoz. Inkább azt érezzük, hogy ezeken a textíliákon, illetve általuk valami mindig történik. Ezt a benyomást címadásával is elősegíti az alkotó, aki – bár nem akar semmit ráerőltetni a nézőre, sőt számít arra, hogy a művek kinek-kinek saját tapasztalatai szerint mást is mondanak, mint amire ő gondolt – a maga szándékai felől sem kíván kétséget hagyni a befogadóban.

Hogy mennyire benne él a jelenben, mennyire figyel korunk, közéletünk furcsaságaira, a társadalmi, politikusi gyarlóságokra, milyen érzékeny sorskérdéseinkre, az általános emberi problémákra, mekkora empátiával fordul a világ felé, és milyen szervesen építi be művészetébe a magyar és az egyetemes kultúrtörténeti korszakok értékeit, a tudományos és szellemvilág örökségét, azt csupán a művek címével is érzékeltethetjük. A konjunktúralovag zászlaja, a Nyitott kérdés, az Eddig jutottunk, a Levélféle saját magunkhoz, a Puha oltalom, a Vajon mi történhetett?, a Dolce stil vecchio, a Játszani is engedd, az Ex nihilo…/ Bolyai megidézése/, Az idő /MA/műfoga így, címként is önmagáért beszél. A Concertino, a Postludium azt is jelzi, hogy a művésznő milyen fogékony a muzsikára, ami különben szinte magától értetődő, ha a Csíky család muzikalitására gondolunk. De ezeket a nemezcsodákat, amilyeneket az élő, organikus világ ihletett, például a Derűs organizmus vagy a monumentális legújabbak, az Őserő, a Profán metamorfózis, feltétlenül látni kell. A nemezelt gyapjú esetenként kézi festésű szövettel, lenvászonnal, bársonnyal, csipkével, hímzett régi textillel, fával, dróttal, akrillal, polisztirénnel, madártollal, tarajos sül tüskéjével kombinálva, olykor a mostanság divatos 3D-s megoldást sugallva, különös összhatásban bűvöli el a szemlélőt. A versbarátok mélyen elraktározott lírai sorokkal is ráhangolódhatnak a látottakra. A reneszánsz nosztalgiákat idéző Dolce stil vecchiót például mintha Szilágyi Domokos azonos című költeményének négy sora ihlette volna: „Mint aki boldogságba záratott,/ törődöm, öröklétre fáradok,/ kételyeimben kérhetetlen ingass,/ bújj hozzám – ringassalak, ringass.” Akárcsak a költőnek, a képzőművésznek is megvan a maga szabadsága. Arra is, hogy saját szinkretikus – festői, grafikusi, plasztikai – nyelvén József Attilát parafrazálva oktassa, ösztönözze játékra mindazokat, akik rá figyelnek. Próbálják ki, kiben milyen emlékeket hoznak felszínre az emlékezet bugyraiból a Bernády Házban kiállított textíliák. A tárlat a jövő héten még megtekinthető.