Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ismét az örökkévalóságba távozott egy nagy mesélő. Újabb hely üresedett meg tehát végérvényesen a legendás Súrlott Grádics képzeletbeli törzsasztalánál.
Egy hónapja sincs, hogy telefonon beszéltünk, egy szívességet kért tőlem, igyekeztem mielőbb eleget tenni kérésének, levélben köszönte meg, azzal zárva sorait, hogy „ölel öreg barátod, Attila”.
A Sors nagy ajándéka volt számomra, hogy barátjának tartott; én is örökre ilyenként zártam a lelkembe. De nekem volt rá magyarázatom: 1960-ban egy bukaresti iskolakirándulást követően sokadmagammal hazafelé jövet, tizenhárom évesen a mumpsz foglya voltam, és ő, a nálam két évvel idősebb, de még rövidnadrágos kamasz, a felügyeletemet és vigasztalásomat vállalva mellettem maradt a vagonban, és mesélt, mesélt, miközben a többiek kizsongtak a sinaiai dombra, hogy megnézzék a román királyok csodakastélyát, amit ő már úgyis látott; 1973 októberében, jó évtizednyi külön út után összetalálkoztunk Marosvásárhely főtérén, és a „Vagon”-ban megejtett órácskányi emlékcserét követően újabb kettőt szánt arra, hogy egytől egyig elolvassa zsenge, általam értéktelennek vélt irományaimat, és eljuttassa illetékes kezekbe – Hornyák Józsefhez, az Utunk prózarovatának akkori szerkesztőjéhez –, aminek nyomán fokozatosan íróvá avatódtam, ráadásul a könnyen észben tartható írói nevemet is ő találta ki; 1996-ot követően, amikor a Gálfalvi György szerkesztette Kettőskereszt című novelláskötete megjelent a Mentor Kiadónál, végleg elkötelezte magát a velem való együttműködésre, mondván, számára megnyugvás és megtiszteltetés is egyben, hogy egy régi barát gondozza szövegeinek megjelenését – holott az igazi megtiszteltetés engem ért azáltal, hogy ezt a lehetőséget felkínálta nekem.
Rendkívüli mesélő volt, másmilyen, mint akárki őelőtte. Az ő szövegeiben hitelt érdemlőnek hatott, hogy a középkorban is volt már egyetlen útra érvényes villamosjegy, hogy vannak jó hóhérok is, ugyanúgy, mint égszínkék macskák, doromboló kötőtűk, és van 89 fokos derékszög is, élőben is lehet lassítva nézni a lóversenyt, expressz ajánlva is postára adható a vérpad, a Föld Vásárhelytől Japánig átfúrható… Az ember szabadon álmodozhatott az ő segítségével egy olyan korban, amikor jóformán még a gondolkodás is tiltott volt.
Aztán jött az 1982-es kitelepedése, a más környezet, a más létforma olykor nyomasztó, lelket őrlő hatása, a más jellegű érvényesülés esélye, majd a kiábrándulás és természetes következményként a visszatérés az íráshoz, ami nyilvánvalóvá tette az őt figyelők, a megnyilvánulásait követők számára, hogy senki nem szabadulhat meg attól, ami számára elrendeltetett. Ezért is lett elkerülhetetlen, hogy a múlt század ’90-es éveinek derekán megtörténjen a képletes hazatelepülése.
Elkerülhetetlen, állítom, pedig túl szigorú szó az esetlegességre. Csakhogy nem a Vári Attila esetében: ő mindig, mindenhol marosvásárhelyi volt, és az is maradt az utolsó leheletéig. Ezt igazolják a Mentornál, majd ennek megszűnte után a Mentor Könyveknél megjelent kötetei, a már említett Kettőskereszt, a Súrlott Grádics, a Vanília, a Nappali holdfény, az Álomkölcsönző, a Szomorú hold, a Fénylő magnóliák. Mindegyik egy-egy különös Vári-mítosz, amelyeknek titkai sokakat tettek kétkedővé, mert ellentmondtak a kor alapkövetelményének: a hangsúly mindig az anyagin van, és ezért ellenálltak a lebegésvágy kísértésének, vagy képtelenek voltak beleélni magukat abba a szépet teremtő álomba, amelybe legtöbb írása megkísérelt átemelni sok-sok steril életet.
Az én életemet Vári Ata meséi, történetei szebbé, jobbá tették, mert hinni tudtam, hinni akartam bennük. Ugyanis viszonylag hamar beláttam, és életelvemmé tettem a másság megítélésében az ő alapigazságát, hogy „végtére is, ha az ember török, nem lehet olyan, mint a többiek”. És tudom, hogy rajtam kívül számtalan olyan ember volt és van még, aki, miközben a józan életre igyekezett ráhangolódni, megélte a hihetetlen hitének áldását, meggyőződve, hogy csodák márpedig vannak. És hozzám hasonlóan, bátortalanul ugyan, de időnként le-leütnek egy-egy billentyűt, a saját szívhangjukat, annak ritmusát utánzandó, az ő árverésre ítéltetett, régi zongoráján.
Nagyon fogsz hiányozni nekünk, Ata!
Káli István