Vissza az Édenbe

Hatéves voltam, amikor a Végtelenkék a hatalmába kerített. Szakszervezeti jeggyel vittek a szüleim a nyolcvanas évek Romániájának tengerpartjára, ahol Fructo helyett Pepsit kapott a fürdésben, labdázásban, kagylógyűjtésben megszomjazó gyerek, lift „repítette” a szállodaszobáig, és akkor sem volt miért elkeserednie, amikor egyszer egész napra elborult az ég, az üdülési csomaghoz ugyanis egy konstancai delfináriumi kaland is tartozott.  

Fotó: Kiss Adél

Hatéves voltam, amikor a Végtelenkék a hatalmába kerített. Szakszervezeti jeggyel vittek a szüleim a nyolcvanas évek Romániájának tengerpartjára, ahol Fructo helyett Pepsit kapott a fürdésben, labdázásban, kagylógyűjtésben megszomjazó gyerek, lift „repítette” a szállodaszobáig, és akkor sem volt miért elkeserednie, amikor egyszer egész napra elborult az ég, az üdülési csomaghoz ugyanis egy konstancai delfináriumi kaland is tartozott. Minden tiltás ellenére én, az óvoda legfélősebb lánya, egyedül is bementem úszógumimmal a hullámok közé, és talán akkor, a meg nem engedett ringatózás közben éreztem először, hogy örökre eljegyeztem magam a nagy vízzel. Két évtized múlva, az Égei-tenger partján jött elő, és vált újra bizonyossággá bennem ez az érzés. A román tengerre azonban sem tizen-, sem huszonévesen nem kívánkoztam vissza, a kislánykori emlékeket elhomályosították, összekuszálták a felhős – lopásról, rossz ételekről, különféle fertőzésekről szóló – hírek, beszámolók. Tavaly – talán Fekete-tengerre induló ismerőseim közvetítésével – hallottam meg újra a gyermekkori éden hívását, de nem állt módomban válaszolni rá. Az idei július utolsó előtti hetében, egy kedd estén azonban minket is elvitt a marosvásárhelyi állomásról a „napvonat”, azaz a jegyünkön is megnevezett „trenul soarelui”. Négyesben – két felnőtt és két gyermek – vállalkoztunk a hatnapos kalandra, amelyet az tett még izgalmasabbá, hogy költségkímélési okokból nem volt előre lefoglalt szálláshelyünk. Mint kiderült, igazuk volt a barátainknak, akik arra biztattak, hogy így is minden jó lesz, minden kialakul. Hat napon át miénk volt a tengerközeli világ, valamennyi szabályos és szabálytalan szépségével. A napszínű „majdnemhét” mozaikdarabkáit villantom most fel újra, önmagam feltöltődésére és talán kedvcsinálónak azok számára, akik hozzám hasonlóan vonakodtak a Fekete-tenger partjaitól.

Akaratos ajtó, védő villany

„Klimatizált levegő. Tartsák csukva az ajtót” – intett a vonatajtó fölötti felirat, de hiába igyekeztünk már a huzat elkerülése végett is betartani az utasítást, a megviselt nyílászáró önmagát önállósítva percenként kinyílt, mintha láthatatlan utasokat akarna egyenként beengedni a fülkébe. Pedig az első osztályra szólt a jegyünk, másodosztályra ugyanis két héttel az indulás előtt már nem lehetett helyet kapni. A bosszantóan mozgékony ajtót leszámítva azonban minden megfelelt az elképzeléseinknek, arra ugyanis egyikünk sem számított, hogy például csillogóan tiszta ablakokon keresztül kövesse a tovatűnő tájat. Az este 7 órai induláskor alig egy-két utas költözött be az üléssorok közé. A székek előtt sárga asztalka állt a falatozni, kártyázni kívánók rendelkezésére, az ablak alatt telefon és táblagép töltésére alkalmas konnektorok. Kellemesen, gondtalanul teltek az órák, és tizenegy óra körül már mindkét fiúcska a páros üléseken elnyúlva szundított. Pihenésüket az erős villanyfény sem zavarta, amivel nekünk, nyugtalanabb álmú felnőtteknek sehogy sem sikerült megbirkóznunk. Csak akkor vált világossá számomra, hogy miért jó nekünk ez a mesterséges megvilágítás, amikor az éjszaka közepén, talán Brassó környékén három sötét tekintetű, csomag nélküli férfi vonult be a vagonba. Jó fél órát üldögéltek a közelünkben, talán azt várták, hátha elbóbiskolunk, aztán tétova mozdulatokkal odébbálltak. Hajnali mezőkön száguldottunk, mikor a srácok felébredtek. Még pár óra, és elénk tárult a végtelen víz. Kikötők, békés szigetekre emlékeztető üdülővároskák váltották egymást, Konstanca után Dél-Eforia, aztán Costineşti, legvégül pedig Mangalia.

Turistavadászok sűrűjében

Pár lépésnyire az állomástól kiadó szobákat kínáló asszonyok és férfiak tartották maguk elé kizárólag román nyelvű tábláikat. Úgy álltak a járda szélén, mint a stopposok, és tulajdonképpen az is volt a munkájuk: lestoppolni a nyaralókat. Először egy idős, kalapos nővel egyezkedtünk, majd egy barna bőrű, magas férfi lépett oda hozzánk, jobb karján nagy fehér kötéssel. Idegenkedtem tőle, főleg a fehéren átütő vörös folt riasztott, de hamarosan kiderült, hogy nem a saját otthonába próbál csalogatni, ő – a többi várakozóhoz hasonlóan – csak közvetítő.

– Menjenek vele, rendes ember. Ő is azért harcol, hogy legyen mit ennie a családjának – biztatott egy közelben álldogáló táblás asszonyság. Rövid huzavona után kisbuszra ültünk, az állomástól ugyanis jó pár megálló volt a barátságos, régi házacskáig, ahova a barna férfi kalauzolni akart. Egy megtermett, gerincproblémákkal küszködő idős asszony lépett elő a fogadásunkra, aki az év többi részében Németországban, a lányánál él, csak ilyenkor, a nyári idényre tér haza. Mint kiderült, a turistavadász nem lódított, a két kiadó szobával, meleg vizes fürdővel és apró, virágos udvarral váró lakástól tízperces sétába telt a tengerpartra érni.

A legnagyobb ajándék

Hatalmas, meleg tenyérként simult alánk a mangaliai part. Az eldobált pillepalackok és egyéb hulladékok szinte „hiánycikknek” számítottak, a legnagyobb ajándéknak azonban a tájon túl mégiscsak a 25-26 fokos, testet, lelket üdítő tengert éreztem. A nagy vízen mindegyre végigrohanó hullámok „tá-madásában” fenségesen szórakoztak gyermekeink, kisfiam meg is jegyezte, hogy „ez a legjobb játszóház”. A vízi kaland után trambulin és kapukkal jelölt terjedelmes futballpálya várt a száradókra. Ez a hely az ismerkedés színhelyeként is működött, ha ugyanis foglalt volt a pálya, a játszó csapatok mindig bevették a közelben ácsorgó két fiúcskát is a mérkőzésbe, és egy alkalommal egy székelyes kiejtésű magyar legénykével is sikerült egy délutánra szóló barátságot kötniük. Kellemes meglepetésemre a tengerparti rádióból egyszer sem hulltak ránk mánélés „örömök”, nyolcvanas-kilencvenes évekbeli külföldi dalok viszont annál gyakrabban simogattak. Ami pedig szintén meglepő: a tengerparton az itthoni árakkal találkoztunk, egy maroknyi csokoládés vagy vaníliás palacsintát például 2 lej 50 baniért, egy pohár sört 3.50-ért kínáltak. Ezzel szemben a közeli vendéglőben, amelyet a helybéliek a legjobbnak és a legolcsóbbnak neveztek, két-három lejjel többe került az enni-, innivaló.

Vidámparki komor arcok

Délután 6 órakor ébredtek az üdülőtelepek hintaóriásai. Az egyik legnagyobb vidámpark Neptunon található. Korábban érkeztünk, és a nyitásig hátramaradt órában bőven volt alkalmunk megtapasztalni az ott dolgozók „vendégszeretetét”. Még tekintetünkkel is alig érinthettük az óriáskereket vagy a célbalövéshez használatos játékpuskát, valaki máris ránk szólt, odébb küldött vagy egyszerűen csak magában morgott. Az a játékszereket és dísztárgyakat kínáló bódéban üldögélő férfi sem volt sokkal jobb kedvű, akiről kiderült, hogy marosvásárhelyi származású, több mint negyven éve jött a tengerpartra dolgozni, és kilenc éve nem is járt szülővárosában. Ő is magába szívta a romániai üdülőtelepeken robotolók morcosságát, amely persze nem általánosítható, és valahol talán meg is bocsátható.

A nagy találkozás

Az öt nap alatt rengeteg csoda érintett meg, és még több mellett elhaladtunk. Nem léptünk be, csak be-belestünk például Románia legrégebbi török mecsetébe, amelyet II. Szelim oszmán szultán lánya, Szokoli Mehmed pasa felesége, Esmahan épített 1575-ben, és amely körül egy több mint háromszáz éves muzulmán temető látható. De jártunk a mangaliai kikötőben, parányi sétahajóról rajzolódott elénk Bulgária, és a félórás lebegés során a hajóparkot és egy elsüllyedt hajó roncsait is láthattuk. A legszebb azonban az utolsó hajnal, a tengerparti napfelkelte volt. A rózsaszín vásznon megszülető vörös koronggal való találkozás, ami önmagában is megérte a harminc – oda-vissza kétszer 15 – órás utazást Vásárhelytől Mangaliáig.