Zárzávát úr
2012-03-27 14:47:59
- Bölöni Domokos
Mondja, tulajdonképpen hányan beszélgetünk? Hát úgy nagyjából mindenki. Tessék nyugodtan megszámolni. Lehetnek úgy akármennyien.
Mondja, tulajdonképpen hányan beszélgetünk? Hát úgy nagyjából mindenki. Tessék nyugodtan megszámolni. Lehetnek úgy akármennyien.
Hát én szeretek számolni, de inkább hallgatom, ki mit mond. Nem mintha ettől emberebb lenne az ember. Például a kórusos néni, aki folyton magához, vagyis a retiküljéhez kap, titkon kottázva pacsirtáit. A képernyőn rángó csajok zangezúrját. A szorgos hölgyet Tukán Bojszikának hívom. Sosem tudom elkapni a mozzanatot, amikor a szájához viszi a csészét. Telefonfotóznám, ha végül felakad a tekintete, és úgy is marad – fagyott bánatsugár, a sarokasztal és a falra polcolt készülék között...
Az öreg rímfaragó, hallom is klapanciáit. Szeretném hozzávágni a Gorombaságok könyvét, de elraktam valahová. Nincs valakinek szabad példánya?
Elszántan petőfizik közben. Hegyen ül, és búsan néz le róla, mint a boglya tetejéről a gólya. Lent a völgyben lassú patak csörgedez, az ő dali prosztatája képe ez.
Hol távolodunk, hol közeledünk. Magának mi az alapszüzséje?
Az öreg szerint Jules Rimet utálta a tiszta rímet. Ezért inkább kupában utazott.
Hallotta már? Gonosz spamrobotok járják a netet, és szedik az adót mindenfelé.
Bűnbánó Matador. Sanyargatja magát elhamarkodott házasságáért (istenem, ide s tova, főleg tova: ötvenöt év!), szárazkóró feleségéért. Beláthatatlan ülepű lédiket kísérget a buszmegállókban, aztán legyint, fölszáll, és lábon szomorkodik. Telhetetlen kompenzáló.
Ez meg a Terelő; mindjárt azzal kezdi, hogy az a szerencsés, ha egyesül bennünk a perszonális elbeszélés az omnipotens látásmóddal. Effélét akkor se mondanék, ha én volnék Sárosy Gyula, aki ha isten lenne, azt vinné végbe, hogy lóháton menne a huszár az égbe. Magam inkább humán erőforrásként jöhetek számításba, hiszen hozzám fordul fű és fa kisebb kölcsönökért, csakhogy én fiskális paktumot kötöttem magammal: fityiszt se, senkinek!
Well, az Írhatnám Szitoájen, őt kitartóan szédíti a Terelő. – Öregem, ami legutóbbi írásodból árad, az maga a tipikus újoncpszichózis: a kishitűség és a túlzott fontosságtudat kissé már bűzhödt vegyüléke.
Ettől azonnal kiakad a buksifüles. Terelő még hozzávágja, hogy az erkölcs és bátor konformizmus nem csupán az egyik, hanem az egyedüli lehetőség, hiszen a másik, az intranzigencia –, az őrültséggel és az öngyilkossággal egyenlő!
Buksi érti, de nem érti. Okosan hazamegy, és hozzácsap még száznegyven oldalt az életművéhez.
Na, most az én emberem. Zárzávát úr. Kit érdekel az igazi neve, mikor a megszólalásig hasonlít a sokoldalú gosztátcsürkék korának aprozárosához. Így hívták a zöldségesbódé korlátlan urát. Oda jutott a falu, hogy boltba jártunk salátáért, retekért, hagymáért, murokért, paprikáért, paradicsomért. De még cékláért, tormáért is. Hatkor jött a busz, alighogy leszállt róla, máris zengett a falu. Háj lá zárzáváturi!, kiabálta Zárzávát úr. Felájasztotta a lappantós ajtót, miáltal betekintést nyerhettünk a megfonnyadt portékára. Zárzávát úr vizet locsolt rá – a napra lehetett nézni, de a salátára vékonyan.
Felgyűlt a nép, duzzadt a sor, ő ott bent komótosan kibontotta a kockás takaróruhát, a feje is kockás volt, és szebeni szalámit rakosgatott a szájába, friss kerti uborkával.
– Abbó kée ké kiót! – nyöszörögte Lapos Tetű Táti, mikor Zárzávát végre jóllakott.
– Kásztrávéc, az nem van – jött a válasz –, az van csak lá orás.
Magasságos bunnyezó, úgy kívántuk, hogy ha nincs a szégyen, hát kidobjuk a nyelvünket is, mint a csobán kutya.
Ez a mostani Zárzávát is falatozik, de mit? Nápolyi szeletet márt a kávéjába, lassan cigarettára gyújt, és szerintem gondolatok is foglalkoztatják. Nem mintha ő volna a posztszocialista ripacskapitalizmus jellegzetes terméke, de azért ismerjük be mégis, miszerint mutátisz mutándisz: lelki habitusa par excellence társadalmi produktum.
Arra persze senki sem vehet mérget, hogy mi a legfontosabb kultúrtörténetileg és egyáltalán. Hic et nunc Marosvásárhelyen. A wormsi zsinat, vagy a rücsi impegát? A kanosszázás vagy a komasszálás? Egyelőre még az sem világos, hogy idebent hányan is beszélgetünk.
Már az is szenzáció, hogy fölbukkantunk: mozgássérült hiányszobrok, itt meg amott – váratlanul kitakart pompejikben, alkalmi herculaneumokban...
