Zene, család, harmónia

Amikor 2014-ben a 15 éves Devich Gergely csellista a Fiatal Zenészek Eurovíziós Versenyén Magyarország képviseletében fellépett, szurkoltunk neki, bár nem tudtuk, hogy Marosvásárhelyhez is kötődik. Édesanyja, Kovalszki Mária zongoraművész – aki a fiát kísérte a kölni vetélkedő első fordulójában – pályája a Kultúrpalotából indult. Ide tértek vissza november 20-án egy, a Rotary Téka Klub által szervezett jótékonysági kamarahangversenyre muzsikus barátjukkal, az újvidéki Varga Oszkár hegedűművésszel. A felejthetetlen élmény nyomán beszélgettem el zenéről, sikerekről, harmóniáról a Devich család három tagjával.

 

Visszatérni Marosvásárhelyre

– Milyen érzés a Kultúrpalotában a vásárhelyi közönségnek játszani? Ez volt az első felnőttkori koncertje a szülővárosában? – faggattam Kovalszki Máriát, akinek édesanyja, Bíró Zsuzsanna gyógyszerésznő a közönség soraiban ülve joggal lehetett büszke unokájára és lányára.

– Korábban már volt egy hirtelen jött lehetőség, Szabadi Vilmos hegedűművésszel játszottunk a nagyteremben az akkori köztársasági elnök látogatása alkalmával tartott zárt körű koncerten öt évvel ezelőtt. Ez a mostani hangverseny volt azonban az igazi visszatérés, amire a fiammal együtt hívtak meg, minket láttak szívesen a szülővárosomban. 

– Mikor jegyezte el magát a hangszerrel?

– Ötéves, jó hallású zeneóvodásként kezdtem el Birtalan Judittal zongorázni. Zeneiskolásként Keresztes Páll Magdának lettem a növendéke negyedik osztályos koromig, amikor áttelepültünk Magyarországra. Édesanyám Budapestre ment férjhez, s választásában benne volt, hogy számomra is több lehetőség nyílik a továbbtanulásra. Amikor zongorázni kezdtem, a zeneiskola egy része a Kultúrpalotában működött, ide jártam heti két alkalommal, a növendékhangversenyek pedig a kisteremben voltak. Budapesten három hónap elteltével fölvettek a Liszt Ferenc Zeneakadémia előkészítő tagozatára, az úgynevezett különleges tehetségek osztályába. Életem nagy ajándékának érzem, hogy jó tanárok mellett két ilyen csodálatos épületben tanultam. A Zeneakadémiához mindvégig hűséges maradtam, ott tanítok, vonósokat kísérek, amit már diákként elkezdtem, azóta is sok örömmel jár, és persze sok munkával. 

– Koncertezett szerte a világban, hol találkozott a legértőbb közönséggel?

– Otthon játszani a legizgalmasabb. Gondolok Marosvásárhelyre vagy Budapestre, ahol ismerem a közönség egy részét. Idegen környezetben nem lehet tudni, hogy kik ülnek a nézőtéren. Amikor még csak egy gyermekünk – Réka lányunk – volt, valóban sokat utaztam, Gergő születése után kicsit kevesebbet. Noémi világra jötte után pedig még kevesebbet. Bár édesanyám és a férjem sokat segített, én magam döntöttem úgy, hogy a családom, a gyermekeim nyugalma, lelki fejlődése és békéje a legfontosabb. Amennyit a család mellett zongorázom, az is teljes életet jelent számomra. 

– Mennyi időt tölt naponta a zongoránál?

– Ez attól függ, hány új darabot kell megtanulnom, vagy nagyobb lélegzetű művet kell újra elővennem és gyakorolnom, mint amilyen a Marosvásárhelyen elhangzott Beethoven-szonáta és Mendelssohn d-moll hegedű-gordonka-zongora triója. Ha sok diák jön órára, akkor is több órát zongorázom, bár olyankor nem jut idő az igazi önálló, elmélyült munkára. Családanyaként ez a hullámzó igénybevétel azért jó, mert ha kevesebb a munkám, többet tudok az enyéimmel törődni. 

 

Gergőt nem tudtam lebeszélni a csellóról 

– Mindhárom gyermeke zenél?

– Réka már 21 éves, ő zongorázott és fuvolázott, de az egyetemen filmelméletet tanult, jelenleg pedig egy másik művészeti ág, a fotózás került előtérbe. Vőlegényével együtt ők is eljöttek a vásárhelyi koncertünkre, így összesen nyolcan érkeztünk. Gergő nyolcévesen kezdett el csellózni, és nagyon elszánt volt a hangszerválasztásban. Örökmozgó gyermekként nem tűrte jól, ha valami nem sikerült neki, ezért arra gondoltam, hogy nehéz lesz a sok türelmet igényelő vonós hangszeren tanulni, de szóba sem jött sem a zongora, sem más hangszer. A nagyapját, aki csellistaként a Kodály Vonósnégyes tagja volt, s jelenleg a Zeneakadémia emeritus professzora, élőben nem hallotta gordonkázni. 

Ám Gergő az elképzeléseimmel ellentétben kitartó volt kezdettől fogva. Majd egy csodálatos gordonkatanár kezébe került. Antók Zsuzsanna meglátta Gergőben a lehetőséget, nagy szeretettel és szép szigorral foglalkozott vele. Aztán 13 évesen felvételizett a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, ahol Mező László növendéke lett. 

– A nagyapa hogyan viszonyult a választásához? 

– Gyermekként egyszer-kétszer meghallgatta, de féltette ettől a pályától. Amíg nem látta biztosan, hogy valóban erre való, kevesebbet foglalkozott vele. Most viszont immár második éve Gergő a Zeneakadémián hivatalosan is hozzá jár kamarazenét tanulni. Mielőtt eljöttünk volna Vásárhelyre, Gergő, aki még nem játszott nagy közönségnek egy egész Bach-szvitet – ami kihívást jelent minden vonósnak –, az utolsó percben is arra kérte a nagypapát, hogy hallgassa meg. 

Gergő az ő csellóján játszik, egy olasz mesterhangszeren, amit apósom örömmel adott neki. 

 

A nagy meglepetés

– Még elolvasni is hosszú, hogy Devich Gergely hány díjat gyűjtött össze. Melyik volt a legkedvesebb?

– A Fiatal Zenészek Eurovíziós Versenyén nyert harmadik díj nagy meglepetésként ért minket. Gergő váratlanul kapta a kölni kiutazás lehetőségét. Az eurovíziós nevezés nagy összegbe kerül egy országnak, emiatt Magyarország évekig nem tudott kiküldeni senkit. Négy hónappal a verseny előtt derült ki, hogy lehetőség nyílik rá, s mivel a felújított Zeneakadémia újra megnyitására rendezett ünnepségen Gergő egy Bach-tételt játszott sikeresen, rá gondoltak. A zenészszakma legkiválóbb képviselői, politikusok között 14 évesként élő adásban nagyszerűen helytállni, ez a teljesítménye megelőlegezte, hogy az európai közönség, televíziós nyilvánosság előtt is jól szerepelhet. 

Későn jött a megkeresés, hirtelen kellett összeállítani a műsort, s már az is nagy kitüntetésnek számított, hogy ő képviselheti Magyarországot, ezért csak arra biztattuk, hogy szépen muzsikáljon. Amikor a gálán bejelentették, hogy harmadik díjat nyert, el sem akartuk hinni, mivel nagyszerűek voltak a többiek is. Lehet, hogy szakmailag hasonlóan nagy teljesítménynek számított más versenyeken első díjat nyerni, de a meglepetés, a hírnév szempontjából a kölni siker kiemelt volt. Amikor a színpad mögött megöleltem Gergőt, ő a társait sajnálta, akiket nem díjaztak, és akikkel jó barátságot kötött. 

 

Egymásnak adjuk az energiát

– Milyen érzés látni őt játszani, és milyen vele együtt muzsikálni?

– Először is sokkal jobban izgulok, ha ő játszik, az pedig óriási élmény, hogy már nagy műveket adhatunk elő közösen. Más lelkiállapot, nagyobb feszültség a fiammal játszani, mint egy kedves másik partnerrel. 

– Megható volt a kettőjük játékából fölszakadó erőt, drámaiságot átélni, átérezni… 

– Ilyenkor egymásnak adjuk az energiát, ami segít sok mindenen túllépni. A trióban Varga Oszkárral olyan tűzzel játszottak, amely rám is visszahatott. 

– Jó érzés meggyőződni arról, hogy egy 17 éves fiatalember ennyire eggyé tud válni a zenével. Ezek után szinte fölösleges a távolabbi tervekről érdeklődni.

– Az elmúlt egy-két évben azt látom, hogy Gergőt a zene egésze érdekli. Mivel nagyon nehéz lenne a napi tanulás után gyakorolni, részt venni a délelőtti zeneórákon, ezért az iskolában megértéssel támogatják, hogy csak be-bejár felelni, dolgozatot írni. Az iskolai közösséget a Zeneakadémián tanuló barátai pótolják. Tagjai vagyunk a budapesti fasori református gyülekezetnek, ahol a pénteki ifjúsági alkalmakra, ha csak teheti, mindig elmegy, és gyakran az istentiszteleteken is csellózik. A jövő tanévben érettségizik, majd a Zeneakadémián fog tovább tanulni. A saját növendékeimen látom, mennyire fontos, hogy egy bizonyos időre külföldre is elmenjenek a diákok tapasztalatot szerezni. Gergő pályáját Budapesten képzeljük el, de megtörténhet, hogy olyan tanárral találkozik, akinél szeretne hosszabb ideig tanulni. Az sem kizárt, hogy nagyon nyitott emberként a cselló mellett mással is foglalkozni fog, hiszen érdekli a zenetörténet, a zenetudomány, sokat olvas, operákat, zeneszerzőket tanulmányoz.

– A harmadik gyermekről még nem is beszéltünk. 

– Noémi ügyesen zongorázik, éppen most nyert meg egy országos versenyt, de ezt a pályát csak akkor szabad választani, ha van egy belső indíttatás, amit 11 évesen még nem lehet biztosan megállapítani. Egyébként a konyhai dolgok is nagyon érdeklik, szeretne egy főzőtanfolyamon részt venni.

 

Erős lelki háttér

– A férje, Devich Márton ismert újságíró, a magyarországi közmédia, azaz a Duna Médiaszolgáltató Zrt. kulturális főszerkesztője olyan szakértelemmel forgatta a kottát, segített a lapozásban, mint aki minden ízében otthon van a zenében. Gyermekkorában ő is zenélt?

– Édesapja – mint említettem – csellóművész, édesanyja és két öccse zongoraművész, nagybátyja zeneszerző volt, majdnem mindenki zenész a családban. Ő is zongorázott két évet, de aztán a műszaki egyetemet választotta, majd újságíró lett, a Magyar Nemzetnél, a Heti Válasznál, az MTI-nél szerkesztette a kulturális rovatot, emellett ma is zenei jegyzeteket ír. Jó érzés számomra, amikor a kottát lapozva mellettem ül, hiszen az életben is nagyon erős lelki hátteret tudunk biztosítani egymásnak.

– Úgy tűnik, hogy Kovalszki Mária nagyon boldog ember.

– Nem is lehetek más. A családomért vagyok a leghálásabb, édesanyámért, aki mindig mellettem állt, és nagyon sokat segített, a férjemért, és azért, hogy az Úristen három gyermekkel áldott meg, no meg a zenéért és mindenért együtt.

 

Mindenik siker előmozdító erőnek számít

– Miért a gordonka? – kérdezem a fiatal csellistától, Devich Gergelytől.

– Mindössze arra emlékszem, hogy ez volt a természetes. Nem azért kezdtem el zenét tanulni, mert a családban sok zenész van, hanem azért, mert nagyon sok mindent, hallást, ritmusérzéket fejleszt a zene, és pontosságra nevel. Mivel édesanyám zongorázott, és akkoriban a nővérem is, vonós hangszerre gondoltam. A hegedű hangja túlságosan magasnak, lányosnak tűnt, a bőgő túl mélynek. A kettő között volt a cselló, és anyukám, bármennyire szeretett volna, nem tudott lebeszélni róla…

– Gondolom, nem bántad meg.

– Egyáltalán nem.

– Visszhangos sikereken túl, személy szerint mire vagy a legbüszkébb?

– 2012. február 19-én a Művészetek Palotájának nagytermében eljátszottam Dohnányi Ernő Konzertstückjét a Zuglói Filharmóniával, Záborszky Kálmán vezényletével. 13 évesen nagy feladat volt kiállni a nagyteremben, és előadni egy csellóversenyt. Sok tapasztalatot szereztem, talán akkor a legtöbbet. Természetesen mindegyik siker egy előmozdító erőnek számít.

– Milyen zenét szeretsz, kit szólaltatsz meg a legszívesebben?

– Bachtól Durkóig valamennyi szerzőt szívesen hallgatom. Minden darabot valami másért kedvelek. Bachot például a letisztultsága, hangulata, szellemisége miatt, Kodályt azért, mert árad belőle a magyar lélek…

– A nagyapa csellóján játszol; milyen érzés volt, amikor gyermekként neked adta?

– Éppen hangszert akartunk vásárolni, amikor elmentünk hozzájuk egy húsvéti ebédre. Természetesen tudtam a hangszerről, de nagypapa szerint túl nagy mérete volt a fogólapnak, amin a bal kezem játszik, én mégis erősködtem, hogy szeretném kipróbálni. Nem tapasztaltam semmiféle akadályt, sőt azt éreztem, hogy közelebb áll hozzám, mint a másik a hangszer, amit vásárolni készültünk. A hangszerész, amikor megtudta, hogy van ez a másik cselló a családban, lebeszélt a vásárról, úgy gondolta, hogy a hangszer nyakának a cseréjével megoldódik a probléma. Az átalakítások után valóban tökéletesnek érzem a csellómat, s különleges érzés játszani rajta azért is, mert a nagyapáé volt. 

– Kettesben játszottatok-e? 

– Ő már tíz éve nem gordonkázik, de volt egy karácsony, amikor elővette a hangszert, és együtt zenéltünk.

– Megfigyeltem, hogy mennyire átlényegülsz, amikor csellózol. Mit érzel olyankor?

– A darabra gondolok, arra, hogy minél szebben eljátsszak egy dallamívet, a nagyobbakat összefogjam, és arra is, hogy mit kell javítanom a játékomon. 

– Mennyi idő alatt tanulsz meg egy új zeneművet?

– Ahhoz, hogy jó középszintre felhozzam, egy-két hét elég, de utána magasabb szinteket elérni akár egy év vagy egy egész élet szükséges. 

– Vásárhelyhez milyen kötődést érzel?

– Nagyon erőset, mivel a nagymamám itt született, itt ment férjhez és itt jött a világra édesanyám. Voltam Vásárhelyen korábban is, de amikor édesanyám emlegeti, hogy a Kultúrpalotába járt zongoraórára, olyan gyönyörűnek látom, mint a pesti Zeneakadémia épületét. 

– Milyen terveid vannak?

– Nagyon jól érzem magam a Zeneakadémián, ahol sok mindent szeretnék még tanulni. Külföldön is újabb, hasznos tapasztalatokat lehet gyűjteni, azt viszont nem hiszem, hogy csak ott lehet érvényesülni. Nem szeretnék feltétlenül szólista lenni, mert az sok áldozattal járó karriert jelent. Arra törekszem, hogy jó zenész váljon belőlem, és hiszem, hogy egy jó zenekarban játszani is nagyszerű lehet.

– Milyen volt a kölni színpadon a nyertesek között lenni?

– Meghatónak éreztem, hogy a hazámat képviselhetem, és arra törekedtem, hogy magamhoz képest minél jobban teljesítsek. Mivel a célomat elértem, a díj „bónuszként” ért. Azért voltam nagyon boldog, mert egy ország zenei neveléséről nyújtottam képet, s nemcsak magamnak, hanem Magyarországnak is hazavihettem a díjat.

 

Ott állok mögöttük, ahogy ők is mögöttem

– Ritkán látni olyan összhangot, ahogy a legjobb értelemben véve „egy húron pendültek” mind a hárman. Úgy tűnt, mintha a feleségével együtt muzsikálna, nem csak a kottát lapozná – fordultam Devich Mártonhoz.

– Nagyon szeretem a zenét, és feladatomnak érzem, hogy családfőként, férjként és édesapaként is támogassam a családot mindenben. Én ugyan már elfelejtettem pontosan kottát olvasni, de tudom követni a ritmust és a hangképet. A feleségem azt mondja, akkor érzi a legnagyobb biztonságban magát, ha én lapozok neki. Ott állok mögöttük, ahogy ők is mögöttem. Mari, miközben nagyszerű muzsikus, feleségként és családanyaként is maximálisan a helyén van, és az Ige alapján is tudjuk, milyen fontos egy családban a helyes szereposztás és szerepvállalás. Újságírói munkám mellett az egyházi szolgálat – a fasori református egyházközségnek, Budapest egyik legnagyobb református gyülekezetének vagyok a főgondnoka – nagyon sok feladatot jelent, s Mari ebben is támogat. 

– Mikor láthatjuk újra Kovalszki Máriát és Devich Gergelyt a Kultúrpalota nagytermének a színpadán?

– Jó lenne, ha Mari is felléphetne ott mielőbb akár Gergővel, akár zenekarral. Egyelőre arra kaptunk kedves ígéretet, hogy Gergő játszhat egy csellóversenyt a 2016–17-es idényben egy zenekari hangversenyen. 

– Visszavárjuk.