Zeng utóélete
2024-05-24 10:00:00
- Sebestyén Mihály
Persze, hogy el kellett volna mennem. De nem tettem. Nem volt merszem. Nem akartam. Úgy éreztem, senki és semmi nem kényszeríthet a megjelenésre. Az enyém a döntés joga. De igazán én döntöttem, vagy a gyáva kényelem mondotta ki helyettem az utolsó szót?
Na látod, ezért utállak. Nálad aztán minden viszonylagossá válik. Nincs egy kemény nyílegyenes kijelentő mondatod. Minden sikamlóssá válik, elbizonytalanodik, kocsonyássá lesz. És aztán csodálkozol, hogy nincsen senki előtt hiteled. Ugyan ki bízná rád a macskáját, ha elmegy nyaralni, vagy azt hiszed, átadná neked a nyaralója kulcsát, mert néhány napig egyedül akarsz maradni a gondolataiddal. Tényleg vállalnál egy efféle szembesítést? Nem kell azonnal felelj, csak úgy felvetettem. Ráérsz válaszolni szilveszter után.
Akkor már késő, sőt nem is szükséges válaszolnod. Az ügy el van felejtve, homokkal behintve, muskátlival beültetve. Szóval még a nyáron találkoztam Zenggel. A Röppentyű utcában futottunk össze, jobban mondva simán elhúzott volna mellettem, észre sem vett. A fülében ott zenghetett a világegyetem legnagyszerűbb zenéje, ezért hát befelé fordult teljesen, tüskés volt, kizárta a külsőségeket, és magabiztosan haladt az üdvözülés irányába. Még szerencse, hogy nem kellett lelépnie a járdáról.
Kétszer is meg kellett böknöm, amíg felfigyelt arra, hogy egy szemtelen alacsonyabbrendű, egy bogár zümmögése megzavarja az isteni harmóniákat. Köszönthettem volna illendően, amint a régiek írják. Hülyeség. Megveregettem a vállát. Haverkedtem mindközönségesen. De legalább volt valami eredménye, kilépett a zene bűvöletéből, hogy leereszkedjen hozzám. Zeng már csak ilyen magasan keringő nemes nagymadár. Nem vadászik legyekre, amint a latinok mondják. Pedig éppen a latinok óta nem találkoztunk. Vagyis legalább harminc éve, amióta nincs dolgunk a latinokkal. Közhelyesen: útjaink elváltak, ő balra, én jobbra tartottam. Én azért mindig a jobb felé tartottam, úgymint jobb élet, jobb kaja, kocsi, jobb csaj, jobb híján. Az ő balosságáról semmit sem tudok, fogalmam sincs, mit csinált érettségi óta. Hallottam ezt, azt, de nem adtam hitelt egyetlen pletykának sem. Volt, hogy azt mondták, Zeng nagy főnök lett, és rengeteget kaszált, de aztán elkapták és lesittelték. Mások szerint nincs semmiféle alapja ennek a mendemondának, Zeng egy kutatóintézetben felfedezésekkel szokta a világot időről időre meglepni, egyszer még a Nobel-díj közelébe is feljutott, de aztán azt a díjat a svéd akadémia egy indiai-pakisztáni párosnak juttatta. Kerestem a neten, de ilyen párosról mit sem tud a világ leghatalmasabb enciklopédiája. Újabb legendával lettünk vakabbak. Ma úgy mondják, gyengénlátók. Meg siketek. Ha így van, akkor vikek lettünk.
Arra gondoltam, meg kellene kérdeznem tőle, mi igaz abból a lesittelésből vagy a szinte-Nobel-díjból. Nem bántam volna, ha leülünk valahová előítéletek nélkül, csak úgy, mint két régi haver, bár annak idején ezt eszem ágában sem volt kijelenteni, a távolságok beláthatatlanok voltak közöttünk. Szóval nincsenek tabuk, és ő módszeresen elővezeti a cáfolatot, vagy rádupláz arra, amit az évek során hallottam róla. Nem igaz tehát, hogy fogalmam sincs, mit csinált, minden volt osztály- és iskolatársam közül róla hallottam a legtöbbet beszélni. Az az igazság, hogy különb volt, mint mi. Sokkal különb. Zeng azonban kedvesen rám mosolygott, érzésem szerint felismert. Szevasz, mondta könnyedén, mintha csak pár órával korábban váltunk volna el egymástól az iskola kapujában, és már tovább is lépett. Jobban mondva visszalépett a harmóniái közé. Zeng hozta régi formáját. A nemes nagymadár nem ereszkedik le a legyek és hernyók közé.
Mert annak érzed magad, ha vele beszélsz. Arra gondoltam én is. Pedig én is mesélek az elmúlt évekről. Van is mit, vagy legalábbis érdekes lehet olyan fennkölt lélek számára is, mint az a Zeng, akit én három évtizeddel korábban ismertem. Az a fickó, aki egyszer a Nobel-díj közelében járt, vagy igazi nehézfiúk, betörők, hamiskártyások és piti csalók között is meg tudta őrizni a függetlenségét. Elérhetetlen, érinthetetlen volt.
Érdekelt, mit keres a városban. Izgatott. Hazajött látogatóba, vagy csak áthúz a vidék felett doktor Vadliba, tán kertes házat vásárolt, és közénk aláereszkedve itt kíván megöregedni? Ha itt telepszik le: ekkora bukás vagy merő menekülés lenne az élete? Lettek volna még eretnek gondolataim, de valamiért visszatartott az a sejtés, hogy úgysem hallgatna meg. Elütné egy bonyolult zenei hasonlattal. Talányosan a végtelen felé pillantana. Nem, nem kérdeztem meg.
Zeng falusi fiú volt. Későn jött hozzánk, a hetedik elején tűnt fel. Beszéde is arra vallott, hogy tájszólásos vidékről került be a Városba, amire mi roppant rátartiak voltunk. Oktalan gőg, ha Párizzsal méred össze. De mi messze estünk Párizstól, és a város önmagában létezett, mindentől elvattázva. És azok, akik későn, megbocsáthatatlanul későn csatlakoztak hozzá, azok számára nehezen tárta fel a bensejében remegő, nyugtalanító lényegét. Zeng belépőt kapott. Hamar megtalálta a kulcsot. Nem sokat törődött velünk, zenélt. Hangversenyre járt, amikor még mi idétlenül az ócska járgányokon csüggtünk, és számontartottuk a Jawás motoros pacákokat. Együttesek nevével dobálóztunk, rajongtunk semmiségekért. Meg azután is, amikor végre felfedeztük magunknak a romantikusokat, Csajkovszkijt, Wagnert vagy Chopint, ő Brahmsról csak úgy beszélt, mint a vén szakállasról, és Bachot ajnározta, magyarázta, istenítette. Ma már tudom, hogy okkal-joggal, de akkoriban unalmas volt. Zeng is, csak inkább irigyeltük, mert az mozgalmasabb volt, mint az unalom felismerése és elfogadása.
Zeng tovatűnő hátát néztem, és nem tudtam, szaladjak utána, vagy felejtsem el az egészet, és térjek be az első utamba eső cukrászdába. Ebből is láthatod, hogy milyen kisváros vagyunk, itt nincsenek tükrös kávéházak, s ha voltak, azokat szétverte a nagy egyenlősdi, az egyneműsítés, a cukrászda volt az agóra, a másság, a besúgók és tartótisztek klubja, az eszpresszó és a korcsma keveréke, nem szólva a külvárosi kiskorcsmákról, amelyek valamilyen csoda folytán fönnmaradtak. A cukrászdákba gyűltek össze – nagyképűen törzshelyeknek nevezték – a város szellemi ürgéi, az ürgelyukakban csoportoztak exkluzívan a tanárképző dolgos versfaragói és a másikban különbködtek az általános és felsőfokú cigarettagyári munkásszínjátszók, akik sokféle színben játszottak, és egyáltalán nem voltak átlátszók, ha érted, miről beszélek. Volt törzshelyük a színészeknek és focistáknak, és a mentőállomás sofőrei és sürgősségi ápolói sem vegyültek a fásokkal és kengyelfutókkal.
De el ne hidd, hogy olyan nagy volt a város. Zeng számára mindenesetre az első időben tényleg beláthatatlan lehetett, de hamar kinőtt belőle. Egyik csoporthoz sem csatlakozott, zenész volt, és a zenészek függetlenek voltak, volt saját idejük. Úgy is mondhatnám: idejük sem maradt az ürgézésre, folyton próbáltak, gyakoroltak, a tehetségben tartós hiányt szenvedő tanítványaikat fogadták otthon, a kultúrházban, a zeneiskolában. Zengről tudtuk, hogy még a próbákra is beengedték, meghúzódott egy sarokban, és figyelt. Volt, aki esküdött rá, hogy abszolút hallása van, és jegyzeteket készít. Hangjegyekkel, titkosírással. Zenét szerez, mondták a jólértesültek. Ezt is meg kellene kérdezni tőle, igaz-e. Hol adták elő a szerzeményeit? Maga vezényelte volna, vagy megbízott ezzel egy állástalan japcsit, ahol karmesterből is ezer van. Persze, a jegyzeteket sohasem mutatta meg nekünk. Az az igazság, hogy mindezt csak összeképzeltük, logikusnak tartottuk. Nem lehetett másként, hirdettük. Tudott róla vagy sem, az nem nagyon érdekelt akkoriban.
Miért nem lett muzsikus, meg nem fejthettük, de pletykáltunk róla, amíg el nem tűnt a szemünk elől. Elment, felvételizett a műszaki főiskolára. Valami szürke mérnök lett. Ezt a szürke jelzőt az apámtól örököltem, akinek a zenészek, színészek, írók, a művészek jelentették az életben a színt, ízt, mértéket, kedvet, értéket. Na ezért nem lettem én egyik sem. Itt maradtam a kisvárosban, és elkeveredtem a szürkék és ürgék között. Igyekeztem észrevétlen maradni. Számontartottam azokat, akik nem lapultak meg, akik elhúztak innen, aki magasabbról buktak alá, mint én. Nem minden káröröm nélkül. Csupán Zengről nem tudtam semmi bizonyosat. Ha kérdeztem azokat, akik ismerték őt, csak a vállukat vonogatták, senkivel sem tartott kapcsolatot. Elidegenedett tőlünk. Visszament tájszólásba, rövid közjáték után megtagadta a várost, ahol már volt valaki. Így gondoltuk.
Nem mentem utána. Beültem egy ürgelyukba, kértem egy kávét és egy konyakot, ami rendkívüli dolog volt, ugyanis délelőtt nem térek be nyilvános helyre, és semmit sem szoktam inni, konyakot különösen nem. Már egy félórája ültem ott, amikor belépett Zeng is. Most sem vett észre. A pulthoz ment, súgott valamit a bárosnak, aki beengedte a hátsó szobába, a szeparéba, amely a város elit léhűtőinek, a nagymenő pofaszőröknek volt fenntartva. Közönséges halandó még sosem látta belülről. Mondják, ott szokott eldőlni a város sorsa, ott szövik a városlakók köré a remény és a hitetlenség pókhálóját. A kisváros Olümposza. Zeng még mindig/máris odatartozott volna?
Nincs ebben semmi csodálatos, próbáltam magamat lehűteni, kisebbíteni az érdemeit. Már a második kávémat ittam, kiolvastam az asztalon felejtett tavalyi képes folyóiratot – a nyomtatott betű látványos és nyilvános fogyasztása az ürgeség egyik alapfeltétele volt, s bár utáltam, most én is ebbe a szektába léptem be zavaromban, míg vártam, hogy Zeng kilépjen a szeparéból, és visszatérjen a mi égövünk alá. – Megesküdtem, hogy addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg újra fel nem tűnik. Órák telhettek el. Az a jó az ürgelyukakban, hogy az embert ennek ellenére sem nézik ki. Pláné délelőtt. Nem volt különösebb dolgom. Akkoriban munkanélküli-segélyen tengődtem, de nem aggasztott különösebben semmi sem, akadt annyi haverem ebben a városban, hogy az elhelyezkedést akár ki is pipálhattam volna, ha... Majd a következő héten keresek valamit, mondtam. Nem volt fontos. Csodáltam magamat a nyugalomért, ami nem volt rám jellemző akkortájt. Életem talán fordulóponthoz közelít, csak még nem érzek semmit. Az előérzet aluvása. Ezért ez a kivételes időbuborék, ami sejtelmesen körülvett.
A pincér az asztalomhoz lépett. Nevemen szólított, és egy borítékot adott át. Meglepődtem. Nekem nem szoktak ismeretlen pincérek diszkréten borítékot csúsztatni az asztalomra. Zengtől jött, aki már távozott egy másik kijáraton. Észrevétlenül a délelőtt folyamán. Ismeretlen időben. De a pincér lelkére kötötte, feltétlenül a lelkére bogozta, hogy adja át annak az úrnak ott a hatos asztalnál. Meghívott könyve bemutatójára. A zeneiskolában lesz este hatkor. Ugyanis Bachról szól és a Nobel-díjról, meg a börtönéveiről. Egy nagy ívű, nagymenő szélhámos, szemfényvesztő, bűvész karrierje. Amilyen soha nem adatik meg neked. Hiába is csipeszkedsz.
