Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az irodalom útvesztői, szűkebb és tágasabb közterei, illetve veszélyzónái is felvillantak a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár hagyományosan csütörtök esti rendezvényén, a költők – ezúttal is telt házas – estjén a Nemzeti Színház Kistermében.
Az együttlét házigazdája, André Ferenc a felvidéki Csehy Zoltánnal, az idén első alkalommal kiosztott Kovács András Ferenc Költészeti Díj nyertesével, a szatmári születésű, Marosvásárhelyen nevelkedett Láng Orsolyával, a szintén Szatmárnémetiből származó, Magyarországon élő, elsőkötetes Locker Dáviddal és a vásárhelyiek körében (és nem csak) jól ismert Markó Bélával járta körbe a költői útkeresések lehetőségeit, egy József Attila-idézetet – „Az én vezérem bensőmből vezérel!” (Levegőt) – használva iránytűként.
Vonzalmak és szakítások
André Ferenc mindenekelőtt arról érdeklődött, hogy melyek voltak azok az irodalmi zsákutcák, amelyekbe vendégei betévedtek az idők során.
– Én egy kritikátlan Kassák-rajongó voltam gimis koromban, és egy osztálytársnőm, amikor valakiről jellemzést kellett írni az iskolában, azt írta, hogy „az ismerősöm egy megrögzött avantgárd”, ez az ismerős pedig én voltam – árulta el Csehy Zoltán, majd arról mesélt, hogy a korai verseit egy irodalmi társaság Szőcs Géza számára akkor ismeretlen lírájához hasonlította.
– Az avantgárd volt tehát, ami felvillanyozott, de úgy érzem, hogy ebben a diskurzusban nem igazán tudtam olyan hangot találni, amilyent szerettem volna – összegzett a felvidéki alkotó.
– Ami a verset illeti, én mindenevő voltam – vette át a szót Markó Béla. – Ez nem azt jelenti, hogy kamaszkoromtól minden irányban elindultam volna, de ha visszatekintek a pályámra, akkor kiderül, hogy volt benne avantgárd is, szürrealizmus is, azelőtt félig kötött formájú, félrímes strófákra épülő verselés, majd egészen rendkívüli módon eljutottam a kötött formákhoz. Még az antik formákat is kipróbáltam, és nem lett belőle kudarc, csak éreztem, hogy valamiért ez nem az enyém. Sohasem gondoltam volna, hogy egy idő múlva évekig szinte kizárólag szonetteket fogok írni, utána pedig újra szabadverset. A prózaírás az, amire sosem éreztem késztetést – nevezte meg a marosvásárhelyi költő az életművétől idegennek érzett műfajt.
Giccsek és „pálcikasztorik” után
Locker Dávid bevallotta, hogy 16 éves koráig nem sok köze volt a költészethez, a lírai alkotások helyett inkább a fantáziaregények vonzották, a tinédzserkori világfájdalom idején azonban a kezébe került egy Tóth Árpád-kötet.
– Megdöbbentő volt számomra, hogy a tanórákon kívül is létezik költészet. Szerelmes voltam és szomorú, és Tóth Árpádnak ez a csengő-bongó lírája, a noktürn hangulat nagyon jól passzolt az akkori – „holdvilágos” kamaszkori énemhez – idézte fel a verssel való első igazi találkozását a fiatal alkotó, aki az említett olvasmányélmény hatására rákapott a nyugatosok alkotásaira, a mai napig Ady és Kosztolányi az a két pólus, ami a gondolatvilágát mozgatja.
– A mai fiataloknak az hiányzik, hogy nincs intuitív katarzisélményük a versektől. Nekem volt – tette hozzá Locker Dávid, majd az irodalmi zsákutcára vonatkozó kérdésre visszatérve azt is elárulta, hogy Tóth Árpád nyomában „rohadt nagy giccseket” kezdett írni. Egy frissebb kudarcként említette a mohácsi vészről szóló modernista eposz megírásának tervét, amivel az lett volna a célja, hogy visszahódítsa „a nemzeti mitológiát a nacionalista giccstől”. Úgy érzi, ehhez egyelőre sem a politikai eszköztára, sem a kognitív mélysége nincs meg, de ez a jövőben még változhat.
Láng Orsolya rövidprózákkal kezdte alkotói pályáját, idővel azonban úgy találta, hogy ezek az írások „Bodor Ádámba és Láng Zsoltba oltott pálcikasztorik”.
– Sokáig úgy éreztem, hogy a prózában sokkal inkább megtalálom a saját hangom, mint a versben, de ez fordítva sült el – ismerte el az alkotó, akit elsőéves egyetemistaként a kolozsvári ʹ70-es évek Forrás-nemzedéke inspirált, és József Attila „mindenekfölött”, de aztán megtalálta magának Petri Györgyöt és Peer Krisztiánt is, az ő versbeszédük áll jelenleg közel hozzá.
– A prózát sem engedtem el, csak ez most számomra kicsit olyan másodhegedűs, bár a verseim is elég prózaszerűek – tette hozzá Láng Orsolya.
A múzsa állásfoglalása
A második kérdéskörben André Ferenc azt tudakolta, hogy mennyire van jelen meghívottjai lírájában a közéletiség. Láng Orsolya kifejtette, hogy ez tőle távol áll, ő egy csoporton belül inkább egyénekhez kapcsolódik, de amikor a hozzá közel álló témákról, például a honvágyról ír, akkor a soraiból a közösség hangja is kihallatszik, ez azonban nem tudatos állásfoglalás. Locker Dávid elmondta, hogy őt is az alanyi költészet vitte a társadalmi érzékenység irányába, míg Markó Béla így foglalta össze álláspontját:
– Két óriási hibát követhetünk el, amivel megideologizáljuk a költészetet: az egyik az, ha azt állítjuk, hogy a versnek mindenképpen közéletinek kell lennie, hozzá kell szólnia a politikához; a másik, ha leszögezzük, hogy a költő ne politizáljon. Ez utóbbi kikötés mögött olyan ideológia van, ami félelmet is jelent (…). Nekem el kellett fogadnom, hogy a vers nem azért vers, mert bizonyos témákat szólaltat meg, hanem azért, mert a költőnek megvan a képessége arra, hogy másként szóljon bizonyos dolgokról.
Csehy Zoltán szerint az a fontos, hogy irritáljon a lírai szöveg, akkor a politikum is meg fogja találni.
Az átlépett határ elmozdulásai
A felolvasásokkal színesített eszmecsere végén André Ferenc azokról a veszélyhelyzetekről, zavaró tényezőkről kérdezte beszélgetőtársait, amelyeket egy költőnek érdemes elkerülnie.
Markó Béla szerint ott van a „vörös vonal”, ahol egy költő alárendeli magát egy ideológiai célnak, és ezt a hibát a legnagyobbak, például Petőfi és József Attila is elkövették. Utóbbi költőóriás Nyár című versének kétféle befejezése van, és a második pártpolitikai üzenettel bír.
– Én nagyon szeretem a költészetben a hibákat és az önkorrekciókat, illetve a mások korrekcióit, a párbeszédet. Nagyon fontos a hibák beismerése. Ha az ember megtalálja a közös nevezőket akár egy szövegben is, az több támpontot tud nyújtani az olvasónak, sőt nekem is íróként. (…) A közéletiségnek is van szárnya – tette hozzá az elhangzottakhoz Láng Orsolya. Csehy Zoltán úgy vélte: ha jól van megírva egy szöveg, és megteremti az illúziót, akkor az olvasó hajlamos akármit elhinni és megbocsátani a költőnek.