A caporettói áttörés

Tolmintól északnyugatra az Isonzó szélesebb, majd szűkebb völgyön szalad le forrásvidékéről, a Júliai-Alpokból (Trigláv). Felfelé tartva, jobboldalt a Krn 2244 méteres csúcsa uralja a csupasz hegyvonulatot. Olyan meredek a hegygerinc éle, hogy  csak a fű tud megkapaszkodni  a hófehér sziklák között. Itt – az Osztrák–Magyar Monarchia és az Olasz Királyság határán – húzódott 1917 őszén a frontvonal. Az Alpok több mint 2000 méteres hegyei által közrezárt völgy jelenleg közkedvelt turistaparadicsom. Kobarid (Caporetto – Karfreit), Bovec (Plezzo – Flitch) festői környezete több ezer turistát vonz, akik nyáron elsősorban a vadvízi evezést, a sziklamászást, a sárkányrepülést űzik, télen pedig a messze földön híres sízőhelyekért keresik fel ezeket a településeket. A völgy legszűkebb szorosában, a Rombon (2208 m) és a Bovski Grintavec (2347 m) csúcsok között, a Predil-hágó előtt épült 1881–1882-ben a Kluze (Kulcs) erőd, amely a korabeli nagyhatalmak közötti határon stratégiai helynek számított. Nem csoda, hiszen a hatalmas sziklafalak alig egy  szekérútnyi helyen nyílnak meg. Átkelünk az Isonzó legfélelmetesebb szorosa fölött. A folyó itt több mint 70 méter mélyen van, alig egy méter, de helyenként még közelebb álló karsztfalban tör utat magának. Már a 15. században faépület védte a velenceiek fennhatósága alatt álló területet a törököktől. Egy évszázaddal később, amikor a faépítmény átkerült a Habsburg-birodalomhoz, kőből húztak falakat. Vámházként, és az erre tartó kereskedőket is védő laktanyaként szolgált. 1797-ben Napóleon seregeinek is ellenállt egy ideig, majd a császár parancsára, aki szintén járt a helyszínen, a környező hegyekről indítottak kíméletlen támadást a védők ellen. A Grand Armée a szó szoros értelmében elsöpörte az erődöt, ugyanis a francia katonák felgyújtották, és a földdel tették egyenlővé. A jelenleg állót 1881 és 1882-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében építették újra, hogy ellenőrzés alatt tartsák a fontos kereskedelmi utat. Az első világháborúban az erőd közvetlen közelében húzódott a frontvonal. Az épületben a parancsnokságok működtek, illetve itt pihentek a nem harcoló alakulatok,  az összecsapások után elsősegélynyújtó hely volt. 

Az erőd melletti szűk parkolóban egymást érik az autóbuszok és a személygépkocsik. Ma a kétszintes épületben múzeumot rendeztek be, ugyanakkor megtudjuk, hogy kulturális központként működik, ugyanis az udvaron mozgatható lelátók vannak, és több terme is alkalmas rendezvényszervezésre. Az első világháborús olasz hegyivadász alakulat egyenruhájában fogad szlovén vendéglátónk, aki, miután röviden ismerteti az erőd történetét, az első világháború környékbeli harcairól beszél. Fotón mutatja be és ismerteti azt a megrázó családi tragédiát, amely kötődik ugyan az első világháborúhoz, de nem a fronton történt. Idegenvezetőnk Fritz Haber német kémikus esetét meséli el, aki az első világháború kitörésekor a német hadügyminisztérium vezető tisztségviselőjeként kezdett el foglalkozni a gázok katonai alkalmazhatóságával. Annak ellenére, hogy a berlini Tudományos Akadémia több tudósa, többek között a professzor barátja és pályatársa, Albert Einstein (sz. m.: az életrajzírók szerint Fritz Haber miatt nem akarta elfogadni a Nobel-díjat) ellenezték az először patkányirtásra kidolgozott klórgáz hadi alkalmazását, a szörnyű fegyvert mégis bevetették. Felesége, dr. Clara Immerwahr, a Breslaui Egyetem első női, doktori fokozattal rendelkező vegyésze öngyilkos lett a háború alatt. Az eset azonban nem hatotta meg férjét, aki nem sokkal később az orosz frontra utazott, hiszen ott is használták találmányát, majd újranősült. A Haber-Bosch néven ismeretes eljárással a levegő nitrogénjéből nagy nyomáson, katalizátorok segítségével ammónia állítható elő, ami megnyitotta az utat a műtrágyák gazdaságos előállítása előtt. Haber nevéhez kötődik – igaz, akkor már nem élt – az a vállalat, amely kifejlesztette a kezdetben rovarirtó szerként használt  Zyklon-B-t, a hidrogén-cianidot tartalmazó vegyületet, amelyet a második világháborúban milliók meggyilkolására használtak. A múzeum egyik termében döbbenetes emléket állítottak az első világháborúnak: a frontról kiemelt 1x1 méteres földdarabot, amiben hátborzongató keverékben az emberi csontoktól a rozsdás sisakon, fegyveren keresztül minden megtalálható a mai napig. 

A tudományos ismertető után vendéglátónk azt is felajánlotta, hogy aki  házasodni szeretne, az megteheti az erődben, ugyanis a legfelsőbb szinten házasságkötő terem is van. Amint a „titkos” helyiség felé vezet Vladimir Lipovec, megtudom, hogy önkéntes szolgálatot végez,  nyugdíjasként a boveci első világháborús hagyományőrző csoport tagjaként fogadja a turistákat, és nemcsak idegenvezetést vállalnak, hanem kérésre társaival lejátszanak a várban egy-egy csatajelenetet, amely mindig evéssel-ivással fejeződik be, ahol „átkozzák a háborút”. Húsz tagja van a csoportnak, ebből öten „szolgálnak” a Kluze erődben, három osztrák és két olasz katonát megszemélyesítve. Lipovec úr  sajnálatát fejezi ki, hogy ma a fiatalokat már nem érdekli az első világháború. Inkább extrém sportokat űznek, több mint 40 vadvízi evezést kínáló cég van a településen, ahol a turizmus mellett (innen közelíthető meg legkönnyebben a Trigláv Nemzeti Park) csak egy német tőkéjű fafeldolgozó üzem jelenti a gazdasági forrást. 

Az erődtől kanyargós úton térünk vissza Kobaridba. Csak egy pillantást vethetünk arra a hídra, ahol a legenda szerint maga Napóleon állt és szemlélte vonuló hadseregét (ma a híd a császár nevét viseli). De a település nem a napóleoni háborúk miatt írta be nevét a világtörténelembe és -irodalomba. Az első világháborúban egy nappal a hadüzenet után elfoglalta a várost az olasz hadsereg, ahol 1917 októberéig állomásozott. A  történészektől megtudjuk, hogy az olaszok az elvesztett 10. isonzói csata után egy utolsó rohamra készültek. A 11. csata azonban, amely 1917. augusztus 18-ától szeptember 12-éig zajlott, az olaszok számára félsikert jelentett. Az északi frontvonalon sikerült előrenyomulni, azonban Triesztet nem tudták elfoglalni az osztrák–magyaroktól, így leállították az offenzívát. A monarchia vezérkara úgy döntött, hogy ezen a helyzeten csak ellentámadással lehet  változtatni, ennek a kiindulópontjaként a Tolmein és Kobarid közötti medencét szemelték ki. A hadművelet sikerének előfeltétele az volt, hogy a támadók egy-két nap alatt birtokba vegyék az Isonzó nyugati partján húzódó, a Júliai-Alpok részét képező, több mint 1700 méter magas hegygerincet. Az olaszok tudomást szereztek a támadás tervezett időpontjáról, és megerősítették a vonalakat, azonban parancsnokuk nem hitte, hogy az említett helyen, a több ezer méter magas hegycsúcsok alatt ez sikerrel járhat. 1917. október 24-én reggel nagyon rossz idő volt, a völgyekben esett az eső, a magaslatokon erősen havazott. A köd miatt a látási viszonyok rosszak voltak. A központi hatalmak támadása hajnali 2 órakor két és fél órás gázlövéssel kezdődött, majd nagy erejű tüzérségi támadás következett. A gáztámadás meglepte az olaszokat, mivel alig voltak gázmaszkjaik, visszavonultak, így estére Caporetto az osztrák–magyar hadsereg kezére került. Október 25-én – az olasz ellentámadások elhárítása után – a központi hatalmak csapatai a folyó jobb partján húzódó hegygerincen lévő kulcsfontosságú állásokat is elfoglalták, illetve elszigetelték azok védőit. Az olasz arcvonal összeomlott, a hegygerinceken levő állásokat feladó katonák fejvesztetten menekültek a völgyekben, így a következő napokban  az egész osztrák–magyar front támadásba lendült, megnyílt az út a támadók előtt az északolasz síkságra. Október 27-én az Isonzó alsó szakaszát védő  3. olasz hadsereg gyakorlatilag megsemmisült. A szövetségesek 40 kilométert foglaltak vissza. Katonáink visszatérhettek a doberdói hegyre, a frontvonal a Piavéig költözött. 

Kobarid ma csendes üdülőváros, hangulatos, zegzugos utcákkal. A központjában az egyik forgalmasabb úton egy első világháborús ágyú áll, csövével a hegynek, ahol több százezer ember vesztette életét. Az isonzói csatáknak, különösen a 12.-nek, a környék legnagyobb múzeuma állít emléket. Az épület bejáratát is ágyúk őrzik. A kétszintes épületben multimédiás bemutatótermekben temérdek világháborús tárgyi emlék segítségével kerülhetünk közelebb mindahhoz, ami 100 évvel ezelőtt történt e hihetetlen helyeken. Leírni nem is lehet mindazt, amit átéltek a katonák a 2000 méter magas, szinte járhatatlan hegygerincen, hóban, sziklába ásott kavernákban, embertelen körülmények között. Az egyik teremben több nyelven, így magyarul is szinkronizált szlovén dokumentumfilmben magyarázzák el a történteket, a másikban nagy terep-asztalon fények segítségével pár perc leforgása alatt követhetjük végig a 12. isonzói csata csapatmozgásait. Egy rekonstruált kavernában pedig angol nyelven hallgathatjuk meg, miként fogalmazza  meg hazaírott levelében az egyik tiszt a helyzetet a fronton. Aztán  betekinthetünk a magashegyi háborúzás módjába, a sebesültek ápolásába, de itt állították ki az osztrák–magyar katonai fogda ajtaját is, amelyen ma is olvashatók a büntetettek gondolatai. Az egyik sarokban pedig Ernest Hemigway írónak állítanak emléket, aki az Isonzó-völgyi csaták élményére alapozva írta meg a Búcsú a fegyverektől című világhírű regényét. Ennek többször javított (kézzel írott) kéziratát is láthatjuk és néhány fotót, amint – a regény cselekményéhez hasonlóan – sérüléséből lábadozva kórházi ágyon mosolyog a felvételt készítőre, illetve két csinos ápolónő között, akik közül valamelyik talán a regényben szereplő nővér alakját ihlette.  A múzeumot a megnyitásától olyan jeles személyiségek látogatták meg, mint Göncz Árpád volt magyar köztársasági elnök, Vaclav Havel cseh elnök, Margaret Thatcher egykori brit miniszterelnök, XVI. Károly Gusztáv svéd király és felesége, valamint sokan mások. 

„Passini megrázta a fejét. 

– Még ha győzünk, akkor se nyertük meg a háborút. Mondjuk, hogy elfoglaltuk a San Gabrielét. Mondjuk, hogy elfoglaltuk a Carsót és Montefalconét és Triesztet. Akkor mi lesz? Látta maga azokat a távoli hegyeket, tenente? Azt hiszi, hogy mindegyiket el bírjuk foglalni? Persze ha az osztrákok leteszik a fegyvert, az más. Valakinek abba kell hagynia a verekedést. Miért nem mi tesszük le a fegyvert? Ha ezek be is nyomulnának Olaszországba, majd csak megunják egyszer, és elmennek a fenébe. Van nekik is saját hazájuk… De nem, csak azért is folyik a háború.” (Ernest Hemigway: Búcsú a fegyverektől) 

A múzeumban az egyik fényképen Benito Mussolini látható, amint nem messze, a múzeumhoz vezető utca ma is ugyanúgy álló kapuján vonult be 1938-ban felavatni a Kobarid fölötti Gradic-dombon levő Szent Antal-templom körül létesített csontkamrát, ahova az első világháborúban elesett 7014 olasz katona földi maradványait helyezték. 

Nem mindenki került ide azok közül, akik az utolsó isonzói csatában elestek, mivel a történészek szerint 1917. október 24. és november 10. között az olasz veszteség 10.000 halott, 30.000 sebesült, 300.000 hadifogoly volt, azonkívül 4884 löveg és aknavető, 300.000 puska, 3000 géppuska, 2000 géppisztoly, 22 repülőgép került a szövetségesek kezére. Mintegy 400.000 katonaszökevényt tartóztattak le a hátországban. Az osztrák–magyar és német veszteség összesen 70.000 fő volt, ebből a monarchia 30.000 halottat és sebe-sültet veszített a Piave eléréséig. Mindezek mellett a caporettói áttörés hadtörténeti jelentősége az, hogy az első világháborús hadászatot a mozgóháború elemeivel gazdagította, a hegyi terepen végrehajtott frontáttörés iskolapéldájává vált.