Elfelejtett könyvek…

A legszínesebb, legváltozatosabb programmal várta a Millenáris az idei könyvfesztivált. Még akkor is sokszoros volt a kiadók jelenléte, ha nagy csapást jelentett a magyar könyvkiadásra és terjesztésre az Alexandra áruházlánc megrokkanása. Többmilliós tartozásokkal, a könyvkiadó lehetetlen helyzetével, úgy tűnt, nem áll talpra a magyar könyves világ. Mégis maradni kell, az új könyveknek ott kell lenniük az újjáéledő boltokban, új tulajdonosoknak kell helyrehozniuk a felszaporodott gazdasági hibákat. A megmaradásban az olvasótábornak is hinnie kellett, ezt igazolta a látogatók sokasága, a hosszú sorok minden dedikálásnál. Sok az új, az elsőkönyves író, és a hazai nagyok vagy a világirodalom nagyjainak új műve. Nádas Péter elkészült kétkötetes regényével, a fesztivál díszvendégeként a Nobel-díjas Orhan Pamukot hallhatta, üdvözölhette a közönség. Néhány éve (2006) jelent meg Hó című regénye, ezt a megrázó, érdekes történetet ismertettem akkor a Népújság olvasóival. Az író rendületlenül dolgozik azóta, a magyar fordítások sem késlekednek. Híressé vált a Furcsaságok a fejemben című nagyregénye, az Isztambul, és amit itt most megismerhettünk, a Dzsevedet bej és fiai (Helikon).

Mindezek után, amint várni lehetett volna, újdonatúj könyvek ismertetésével jelentkezhettem volna, de volt egy pillanat a nagy könyves zsongásban, amikor mást gondoltam.

A hatalmas pavilonban, később a könyvesboltokban vagy az interneten úgyis mindent megtalálunk, de kinek jutna eszébe egy talán már ódon, de értéknek számító, múltat idéző, de időszerű történet, amelyet Földes Jolán írt a harmincas években, 1936-ban európai pályadíjat nyert vele, számos nyelven egymillió példányt ért el, és az Athenaeum 1989-ben újra megjelentette. Ez pedig a címe miatt is érdekes: A halászó macska uccája. Földes Jolán 1902-ben Kenderesen született, az akkori Szolnok megyében. Budapesten végezte a középiskolát, 1921-ben érettségizett, és nemsokára Párizsba ment. Akkor élt a fény városában, amikor Illyés Gyula, Radnóti Miklós és József Attila is megfordultak itt, rajongtak érte. Megélhetést, munkát keresett, az otthoni világban nem talált, a Trianon utáni Magyarország szűkös körülményeket is alig biztosított a tanulni vágyó fiatal lányok számára. Talán az életforma-keresés okozta, hogy sokasodtak a nőírók, érdekes életpályát járt be mindenikük, aki tehetséges volt és kiadóhoz segítette őket a jó sors. Földes Jolán a Londoni Pinkerton irodalmi ügynökség pályázatára beküldött regényével első díjat nyert. Ekkor harmincnégy éves, és hirtelen szokatlanul nagy összeg birtokába jut. 

A véletlen folytán kezembe került regényt, ahogy mondják, egy szuszra elolvastam, majd visszaforgatva szemelgettem, olykor unalmasnak, olykor érdekes korrajznak találtam, a hőseit mindennapi, de különös erővel, a családi élet jó hatásának, józan tiszteletének, becsületének, legértékesebb erejének, az összetartásnak, az áldozatkészségnek egy realista regényhez illő ábrázolásával. Ezek az emberek, a Barabás család Budapestről, a válság éveiben arra kényszerülnek, ha nem akarnak proletársorba süllyedni, hogy elinduljanak – a két szülő és három gyerek – a biztosabb megélhetés felé, amelyet Párizs jelentett. A szűcsmesterséget kiválóan művelő apa a munkában megkapaszkodás felé igyekszik, régi munkaadója biztatására.

A regény azt bizonyítja minden sorával, hogy csak a munkában bízó, szerény megélhetésre vágyó erő ösztönözte őket. Sorsuk nagyon sok Párizsban élő emigránséval fonódott össze. Éppen ez az, ami sokat segített rajtuk, mert a hontalan emberek szolidaritását megtapasztalták, a legkülönbözőbb társadalmi kategóriából és nációból emigrációra kényszerült emberek segítőkészsége nyitott utat számukra. A család életének leírása közben megismerkedünk a valós helyszínnel, az utcával és a környezettel, ez pedig a Rue du Chat Qui Peche, ahol már rendes lakást bérelnek az addigi panzió helyett, ahol petróleumlámpán főztek, emigránsok közt éltek, de ennek is haszna volt, hiszen szorgalmasan tanultak franciául a szovjetek elől menekült orosz emigráns Bargyihinov bácsitól, vagy a legtöbb szenvedést átélt Annus a közeli piacon az árusoktól. A két kisebb, Klári és Jani, hála a francia iskolarendszernek, ingyenesen tanult a közeli iskolában. Segélyként tankönyveket, tanszereket kaptak, és végül Jani mérnöki diplomát szerzett, Klári érettségizett, ők a beilleszkedők, francia polgárokká vált emigráns magyarok. 

Az emigráns csoportok többnyire tanult emberek, világnézetük szerint nagyon különbözők, arisztokraták, volt diplomaták. A magyarok közt egy-két kalandor is akadt, aki ha vagyont nem is szerzett, de nem kerülhette el a csalók, szélhámosok börtönét sem. A magyarországi frankhamisítás is megkeseríti Barabásék életét. Egyik napról a másikra az apa és a már jól kereső Annus is elveszti munkahelyét. A franciák nem tűrték, ha idegenek becsapták őket vagy ellenük követtek el rosszat. Nehéz napokat, heteket él át a család, amíg elül a franciák haragja, bár munkájukra nagy szükség volt.

Az 1989-es kiadáshoz Hegedüs Géza írt a regény egykori nagy sikerét méltató kritikát, az írónő további műveit ismertető tanulmányt, egyben felsorakoztatva az évszázadok magyar emigrációinak emlékeit. Az írónő 1963-ban halt meg Londonban, könyvei továbbra is sikeresek, Az arany fülbevalóból film is készült Marlene Dietrichhel a főszerepben. A halászó macska utcája („valószerűtlen, nyúlfarknyi kis utca, a Szajna partjára fut ki, a rakpartot köti össze a mozgalmas Rue de la Huchette-tel”) valóságos helyszín, valóságos környezet. Tíz éven át követhetjük a Barabás család sorsát, velük a szintén gyökértelen, otthonukból, hazájukból ide kényszerült orosz bankár, a balti számtantanár, a Szibériát megjárt finn asszony, az olasz diplomata életét. Történetük szerint jóságos emberek, barátokra vágynak, jóságuk talán abból is fakad, hogy egymásra szorulnak. Mindig idegennek tekintik őket, a franciák nem hívnak meg házukba idegeneket. Barabásék – ma úgy mondanánk – megélhetési emigránsok, ők úgy értik, dolgozni vágyó emberek. Megértjük őket az írónő kivételesen jó narrációja nyomán, olykor meghatódunk, szeretnénk látni, hogy hazatérnek. 

Az egyik újabb kiadás borítóján olvassuk Eleanor Roosevelt sorait: „Mindnyájan úgy járhatunk, mint Barabásék, én ma elnökné vagyok, de bármely olvasóm sorsa szakadhat rám”. 

Sok-sok külföldi elismerés, hazai olvasó élménye Földes Jolán (Angliában Yolanda Clarent) volt a harmincas-negyvenes években A halászó macska uccája, elgondolkozhatunk ma is rajta, hogy ilyenek az idegenbe szakadt magyar kisemberek. Dolgosak, szívósak, anyanyelvükhöz hűségesek, hazajönnének, hazajönnek, de itt sem érzik már otthon magukat. Becsületesek, keresik az igaz utat a világban, ám a hontalanság útján tévelyegni is lehet, beletörődni az idegen világ megalázásaiba, igyekezni, mindig igyekezni, hogy kiérdemeljék a munka jogát, lehetőségét. A vég mégis nyomtalan eltűnés vagy jelen esetben maradandó alkotás teremtése, ahogy Földes Jolán is tette. A kortárs irodalomkritika és az őt felfedező mai olvasótábor írásait valós irodalmi teljesítménynek tekinti. 

Még arra is felhívja a figyelmet Földes Jolán regénye, hogy előtte volt még egy nagy sikerű regény, Körmendi Ferenc Budapesti kaland című könyve, amely ugyancsak nemzetközi pályázaton nyert, és világhírűvé vált ebben a témakörben. Talán sikerül azt is emlékezetünkbe idézni, bár a kivándorlás, a hontalanság kérdése nem kívánatos, hogy időszerűvé váljon olvasmányaink rangsorában.