Gróf Mikó Imrének egy leveléről

A Marosvásárhelyi Állami Levéltárnak a református kollégiumra vonatkozó dokumentumtárában találtam rá az „érdekes aláírások gyűjteményé”-re. A dosszié Arany László, Bolyai Dénes, Lukács László, Csengery Antal, Bihari Sándor, Szemere Bertalan, István nádor stb. kézjegyét tartalmazza, és az okiratok, melyeken a felsorolt személyiségek aláírásai vannak, nincsenek semmilyen összefüggésben egymással. Valószínűnek tartom, hogy még Koncz József, vagy a régi református kollégium valamelyik kiváló könyvtárosa, levéltárosa tette egy dossziéba ezeket az aláírásokat, gondolva arra, hogy az utókor majd felfigyel ezekre a személyiségekre. Talán nem érdektelen ezeket az okiratokat áttanulmányozni. Az első meglepetés, hogy bekerült az okiratok közé egy véleményem szerint utólagosan betett okirat is, mely gróf Mikó Imrének egy levelét tartalmazza, ugyanis ez az eredeti összeírásban nem szerepel. Lehetséges, hogy ezt a levelet már az államosítás után tették a dossziéba, de az is lehet, hogy egy kutató keverte ide.

Gróf Mikó Imre már az abszolutizmus idején próbálkozott egy erdélyi magyar folyóirat indításával, ezért felhívással fordult a haladó gondolkodású arisztokráciához, hogy támogassák a megszületendő magyar kezdeményezést. A levél a mai értelmiségiekhez is szólhatna, igen sok mára is érvényes gondolatot tartalmaz. Sajnos nem tudjuk, hogy kinek írta a levelet, valószínű, hogy a református kollégium valamelyik arisztokrata főgondnokához!

A levelet az eredeti, hű olvasatban közöljük:

 „Szánandó önámításban él, aki, el nem akarná ismerni mikép fajunk a létel és enyészet válópontjára van sodorva, nem azért, mert polgári institutioinak becses rámája széttört, hanem mert még alig-serdülő nemzetiségünk árván maradt. Politikai viszonyokat az idő ront és teremt, de serdülő nemzetiség kellő ápolása nélkül könnyen halálos bajba esik, és a megholtat többé feltámasztani nem lehet.

E tudat nyugtalanítja hazafikeblünket. Nem akarnék, hogy mit őseink szent tulajdon gyanánt tettek le kezeink közé, nemzeti létünk jelen romjai közt sirjára találjon. Nemzetünk geniusát sértenők, ha feltennénk, hogy e tekintetben velünk minden jó magyar kezet nem fog s nem akarna a nemzetiség közcsaládi tűzhelye köré gyülve, e szent láng élesztésére minden lehetőt megtenni. Mert ugyan kifogná ez árvát dajkálni, e szent tüzet éleszteni, ha mi magunk nem?

Ámde a nemzetiség is, mint minden organicus lény, organumok, élet-tényezők által tartja fenn magát, s ennek jelenleg leghatályosabb élettényezője az irodalom, hol most a nemzet élete csaknem kizárólag nyilvánulhat. Midőn tehát irodalmunkat ápoljuk, mindég súlyt vetünk a súlyhoz fajunk erkölcsi mérlegébe.

Erdélyben a más két nemzet ezt felfogta, s mindenik két lapot tart fenn, hihetőleg áldozattal, de még is fenntartja. Mi a Hetilap-ban egyetlen erdélyi magyar lapot birunk s ezt is csak a kiadó és szerkesztő áldozatja tartja fenn, mi szellemi rugékonyságunkat valóban szomorító színben tünteti fel! Ha ezen lap is megtalálna szünni, megerősbülne némelyek azon nyomasztó, lealázó hiedelme, hogy Erdélyben a magyar elem csak nevében él.

Ezen aggodalomtól illetve jövök felkérni Uraságodat, hogy mint a nemzet lelkes tagja vegye e lapot tettleges pártfogása alá, előfizetvén és másokat is körében előfizetésre felkérvén.

Nemzetiségünk szívgyökere a földbirtokra támaszkodik. A birtok tulajdonosainak kell utoljára is e föld hív barátainak lenni. A jogok osztogathatók: a föld a miénk, és hogy a birtoknak s általa képviselt nemzetiségünknek a hazai erők mérlegében nyomatéka legyen, kivinni a mi kötelességünk, és ezt nemzeti gazdászatunk virágzása által érhetjük el. Anyagilag hatalmas nemzet mindig tud magának erkölcsi súlyt is biztosítani. Ide, ezen érzet, ezen meggyőződés terjesztésére, meggyökereztetésére lesz irányozva e lap fő törekvése, mi által egyszer smind a szellemi erők fejlesztését is sikeresen elémozdítja. A kedély irodalom köréből jövőben csak nemzeties vagy practicus irányú műveket fogad be hasábjaira. A szerkesztő folyamodott, hogy lapjában a politikai eseményekről is adhasson közléseket.

Általában jövőre ugy van elintézve ezen lap ügye, hogy a szerkesztő egyenes és kizáró vezetése mellett minden méltányos igényeket kielégíthet, mire elég kezességet nyújt az, hogy hazánk tekintélyes birtokosai és capacitasai segédkezesöket e végre felajánlották.

Mi hisszük, hogy ezen lap a körülmények korlátai közt ugyan, de becsülettel fog mozogni és kiérdemli, hogy szívünk melegével és eszünk világával éltessük.

Tegye meg tehát mindenki a magáét, és soha se feledjük, hogy nemzetiségünk tekintetében felelősek vagyunk őseinknek, a historiának és unokáinknak.

Kolozsvár, dec. 14-én 1853.

Gróf Mikó Imre

Berde Áron szerkesztő”

Az erdélyi sajtó történetének néhány ismertetőjéből kimaradt ez a Mikó Imre által indított és Berde Áron által szerkesztett, abszolutizmus korában megjelenő Hetilap. De a Székely Mikó Kollégiumot bemutató weblap már nagyon alaposan beszámol Mikó Imrének erről a korai kezdeményezéséről:

Mikó hiába sietett haza, Erdély nem fogadta tárt karokkal: a hatalom számára éppúgy nem volt eléggé megbízható, mint 1848 decemberében, a magyar társadalom egy része pedig ‘48-as szereplése miatt bizalmatlan maradt vele szemben. Egyébként is, a magyarság mint nemzeti testület kevés életjelt adott magáról. Potenciális vezető rétege szétszóródott: egy része börtönben ült, a másik az emigráció útját járta, a többség pedig igyekezett otthonától minél távolabbi településeken meghúzódni, hogy átvészelhesse a nehéz időket. Csak egy maroknyi, a vakmerőségig bátor értelmiségi csoport szervezkedett, összeesküvéssel próbálva az emigráció terveihez igazodni, ám mozgalmukat leleplezték, és újabb kivégzések, üldöztetések kezdődtek. Közismert persze, hogy a volt vezető rétegből nem kevesen az abszolutizmus kiszolgálóivá váltak.

Mindezektől eltérő cselekvési módot választott egy főleg tanárokból, közírókból álló kolozsvári értelmiségi kör. Ennek tagjai már az ötvenes évek elejétől megpróbáltak kitörni a tétlenségből, s 1852-ben Berde Áron kollégiumi tanár szerkesztésében sikerült megalapítaniuk a Hetilap című gazdasági közlönyt. Mikó felismerte a lehetőséget, (...) rövidesen a kör vezetőjévé vált. A Hetilap 1853. június 4-i számában már „irodalmunk és nemzetiségünk legtevékenyebb pártfogójának” nevezték.

Elméleti írásait áthatja az elhivatottságtudat (...). Nem dicsőségre vágyott, hanem – amint maga mondotta – „használni akart” áldozatkészségével és munkásságával. Vagyonának jelentős részét közcélokra áldozta: iskolák és más erdélyi intézmények mecénása volt.

Mikó Imre abból az általános nemzetkoncepcióból indult ki, amely a nemzet legfőbb ismérvének a nyelvet tartotta. Az „anyai nyelv” tehát csere vagy alku tárgya nem lehet. Az idegen nyelv meghonosodása maga után vonja az idegen kultúra beözönlését, ez pedig a nemzeti nyelv és kultúra elsorvadását eredményezheti. Legfontosabb feladat tehát a nemzeti nyelv és kultúra megőrzése, az irodalom fejlesztése. A kultúra alapja viszont a (szélesen felfogott) történeti hagyomány: a szülőföld, ennek örökölt politikai és társadalmi intézményei, a nemzeti szokások és erkölcsök. Elválaszthatatlan ezektől a nemzeti öntudat, amelynek „kiapadhatatlan forrása” a nemzet történelme. A hagyomány tehát az alap, a kiindulópont, ám ez nem zárja ki a változást, a haladást, mint ezt az 1848-ban bekövetkezett újítások is bizonyítják.1

Mikó Imre levele a mai időkre is érvényes megállapításokat tartalmaz. Folyóirataink, újságjaink, könyvkiadásunk válságban van, ha az anyaország nem biztosítana anyagi hátteret, talán a legtöbb kiadó, folyóirat, művelődési intézmény már rég bezárt volna. Ezért ma is megszívlelendő Mikó Imre figyelmeztetése!

IRODALOM

Arhivele Naţionale, Direcţia Judeţeană Mureş, Fondul Colegiul Reformat Tg-Mureş, Număr actului 372., Anul 1848-1915.

 

 

1 http://www.szekelymikokollegium.ro-/index.php?vm=1&cikk_id=1