Bemutatták Nagy Attila legújabb verseskötetét
Jobb címet nem választhattunk volna mi sem Nagy Attila legutóbbi kötetének címénél – a nagyenyedi születésű marosvásárhelyi költő, nyugalmazott főorvos legújabb, immár 14. verseskönyvét ismerhette meg a közönség szeptember 19-én, éppen a szerző 69. születésnapján. A teljes telt házas könyvbemutatóra délután 6 órától került sor a marosvásárhelyi Studium Hub kávézójában, ahol a szerző és beszélgetőtársai – Kovács András Ferenc költő és Király István, a kötetet gondozó Mentor Könyvek Kiadó vezetője – várta az érkezőket. A jó hangulatú, a telt ház ellenére is családias, számos történetben, poénban, irodalom- és zenetörténeti, illetve filozófiai eszmefuttatásban sem szűkölködő esemény az utazó költő tapasztalatainak megidézésével kezdődött: KAF első kérdése a Nagy Attila által annyira szeretett Toscanára vonatkozott – mi az, ami ott, és mi az, ami itthon jelent pluszt a szerző életében?
– Ami ott plusz, az a külső világ, amiben jól érzem magam. Ami itt plusz, az az, hogy itthon vagyok, és ez belül is megvan. Pár éve magánházba költöztünk, van egy kis kertünk, és korán kelőként mindig fantasztikus élmény végignézni, hogy hogyan nyílnak ki reggel a virágok, hogyan csukódnak össze este, hogy milyen illatot bocsát ki a dohányvirág. Valahol eltűnsz mögötte, mint Bach zenéje mögül Bach. Ez az a plusz, amit az otthon jelent – válaszolta Nagy Attila.
– A versek olvasatakor épp ezt véltem felfedezni: a lelki pluszokat, amelyek igazi töltöttséget tudnak adni, ha megvan hozzá a kellő alany. Az említett egyszerű dolgok fogalmazódnak meg ezekben a ritmikus lüktetésű, dallamos versekben – fűzte hozzá Király István, majd KAF megemlítette: –Attila nagyon szereti a reneszánsz művészetet (is). A vers számára és sokunk számára is figyelem, meditáció és szerszám. Van, amikor disszonanciaként használ erősebb képeket a gyengébbek mellett. Vannak központozás nélküli versei, amelyek többféleképpen érthetők. Szóélményekből jönnek a verseid, vagy látott dolgokból, esetleg zenéből? Mi az erősebb? Hogyan írsz verset? – kérdezte.
– Tudja a fene. Valóban nem tudom. Csak úgy jön. Bekattan és kész. Tegnapi élményem például, ahogyan egy káposztalepke rászállt a levendula ágára. És bekattant valami. És megírtam. Igaz, közben a házban szólt valami szép barokk muzsika.
– Mikor kezdtél verseket írni?
– Jaj, negyedik osztályos koromban. De komolyabban Székely János koppintott a fejemre – tizenegyedikes voltam ekkor. Amúgy erre az alkalomra Szőcs Kálmánnak hoztam el az egyik kötetét. Ő is a mai napon született, akárcsak én, és ez alkalomból elolvasnám a Világosodik című versének egyik sorát: „ébrenlétet léthez öltenek buzgón, sután”. Ébrenlétet léthez ölteni... Ezt szeretném én is megfogalmazni a verseimben, megvalósulni látni önmagamban. Erről szoktam írogatni.
– A költészet maga a felismerések sorozata, csak ehhez szavakat kell hozzárendelni – tette hozzá KAF.
– Gyakran jön egy sor vagy több sor, amelyeket gyorsan leírok. Azt nem tudom megcsinálni, mint Székely János, aki azt mondta, hogy fejben kell kihordani a verset, hiszen ha ki kell mennem krumplit pucolni a konyhába, el is szálltak a sorok. Amikor leül az ember, és elkezd a témára összpontosítani, akkor jön a többi sor is. De, mint említettem, nem tudom, mitől vagy hogyan. Erről a folyamatról nem tudok beszélni. Csak azt tudom, hogy nagyon sokat olvasok, és igyekszem jó verseket olvasni, folyamatosan fedezek fel számomra is új és érdekes dolgokat. Gyakran hivatkozom más költőkre, használom is egy-egy sorukat. A versírás számomra nagyon magányos dolog, másképp nem is forrana ki az, ami készül. A sorokkal való játszadozást írás közben nem tudnám megosztani – akkor a vers eltűnne, és kész.
– Számomra egy nagyon örömteljes folyamat a versírás – válaszolta KAF. – Persze, egyedül írja az ember a verset, de ez nem magány – a versekben más költőkkel beszélgetsz. Az már párbeszéd a szövegek között. Mert nem csak írni szeretsz, hanem olvasni is. Ez a tizennegyedik versesköteted. E könyvekből néhányat szerkesztettünk együtt is, a kötetek különböző kiadóknál jelentek meg: a Mentornál például a Tübingeni asztalos vagy a Velence harangjai. Visszatérő az anyamotívum, a gyerekkormotívum ebben a kötetedben is. Király István hozzátette: – Van egy nagyon erős érzésem a kötettel és a költővel kapcsolatban, éspedig az, hogy szinte mindegyik versben van egyfajta rezignáltság. Miért? Jellemből fakad ez, csalódottságból, esetleg negatív élményekből? A könyvben persze benne van a toszkán napsütés, de azért ott van mellette Rejkjavík is...
– Ez alkati dolog, azt hiszem, így születtem. Szidott is az egyik nagybátyám eleget, folyton mondta, hogy ez a gyermek hülye, ez állandóan gondolkodik. Az egyik tanárom az ötödik osztályban rám vonatkozóan említette folyton, hogy nézzétek meg, gyerekek, milyen ráncos a homloka! Na, ez voltam én. Valóban alkati dolog a rezignáltság, de nálam ez nem lemondást jelent.
– Nagyon bensőséges hangokat érint ez a költészet, leginkább a kései vagy a posztromantikához kötném. Ezekben a versekben néha túlcsorduló az érzés. Az ilyen jellegű érzékenység segít feldolgozni a világot?
– Igen. Tudom, hogy kiment a divatból, meg ma már a fenét sem érdekli, de segít. Ez vagyok én.
– Azt kívánom, hogy mindenki találja meg a saját versét Nagy Attilának ebben a kötetében – ajánlotta végszóként a kötetet Kovács András Ferenc –, mert ha végigolvassa a könyvet, akkor a végére Összeáll minden.
Borító: Kulcsár Béla szobrászművész Gótika című festménye alapján született, Király István munkája.
