A természet kalendáriuma (CCLXVII.)

34 éve, 1883. július 12-én az amszterdami állatkertben elpusztult az utolsó kvagga, az alföldi zebra alfajának utolsó egyede. Egykor ménesekben élt Dél-Afrika Fokföld és Orange tartományaiban. Abban különbözött a többi zebrafajtól, hogy a megszokott sávos minta kizárólag a teste első részén volt látható. A középső részen a csíkok elsötétültek, a sötét sávok közötti terület kiszélesedett, a hátsó lábak pedig sötétbarnák voltak. Az 1980-as években kikészített kvaggabőrből nyert DNS-minták vizsgálatával és ma élő zebrák keresztezésével sikerült újjáéleszteni az alfajt. E sikeres kísérlet adta a Jurassic Park történet ötletét is. De óriáshüllőket „újrateremteni” nem tud az ember. Ellenben sarki jégmezőkbe fagyott mamutborjak kötőszöveti sejtjeinek DNS-éből sikerülhet életre kelteni – indiai elefánt béranyák – „bevonásával”, a gyapjas mamutot. Esély van arra is, hogy az ősember lakta barlangok falán ábrázolt utolsó jégkorszak előtti állatvilág néhány jeles képviselőjét – óriásszarvas, barlangi medve, barlangi oroszlán, kardfogú tigris – feltámasszák.

A biológusok különben komoly játékán túl mást is előrevetít ez a történet. A génsebészet beláthatatlan távlatait. Hozzá a muníciót a genetikusok fenyők gyantájába borostyánosodott vérszívó rovarok nyálmirigyében, jégbe fagyott állatok kötőszöveti sejtjeiben vagy éppen 

barlanglakó őseink tűzhelymaradványaiban keresik.

Július  14-e a barlangászok világnapja. 65 éve, 1952. július 14-én hunyt el a Pierre-Saint-Martin-barlangban, balesetben Marcell Loubens francia barlangász. Haroun Tazieff  vulkanológus – könyveit, s filmjét, az 1959-es Találkozás az ördöggel címűt imádtuk a hatvanas évek derekán – is megörökítette emlékét a Saint-Martin-barlang titka című könyvében.

Az aszályt hozó kánikula teszi alkalmassá a nyár közepét a sikeres barlangfeltárásra. Ilyenkor tudják leginkább előre kiszámítani a barlangokba lezúduló csapadékvíz mennyiségét a szpeológusok.

A Természet kalendáriumában matematikusokról ritkán írok. Ma kivételt teszek.

33 éve, 1984. augusztus 14-én halt meg a Tordán 1907-ben született Borbély Samu matematikus. Bár középiskolai tanulmányait a tordai és a kolozsvári unitárius gimnáziumban végezte,  csak Magyarországon tudott érettségizni. Berlinben járt egyetemre. 1941–1944-ben a kolozsvári egyetem tanára. 1944 májusában a Gestapo Berlinbe hurcolta, onnan kalandos úton, a hírhedt sopronkőhidai börtönt is megjárva érkezett Kolozsvárra 1945 nyarán. Professzorként őt bízták meg a megalakuló Bolyai Tudományegyetem matematikai intézetének megszervezésével. Négy esztendő alatt oly matematikus elit gárdát nevelt ki, melynek hatása a mai napig kitapintható Erdélyben. 1949-ben kénytelen elhagyni Kolozsvárt. Miskolcon, majd Budapesten s Magdeburgban tevékenykedik élete végéig.

Ő tartotta a Bolyai egyetem avatóbeszédét 1946 februárjában. A beszéd alapját egy sűrűn gépelt huszonnégy oldalas tanulmány képezi. Nyomtatásban nem jelent meg, így aztán a verba volant sorsára jutott: feledésbe merült. 1984-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal adta át volt tanítványának és munkatársának, a dicsőszentmártoni születésű Maurer I. Gyula matematikusnak. (Őt meg 1956-os kiállása miatt távolították el az egyetemről.)

Hajlamosak vagyunk Bolyai János zseniális felfedezése hatására az apa, Bolyai Farkas életművének nem tulajdonítani kellő jelentőséget. Így aztán a mai napig él a közhiedelemben, hogy az 1945-ben alapított kolozsvári egyetemet Bolyai Jánosról nevezték el. Holott a névadó a két Bolyai volt.

A Bolyai név két tudományos szellem alkotását és az eleven élet szinte minden skáláját felölelő, a szellemi ellentétek emberi lélekben kihordozott benső küzdelmét jelöli – idézzünk a hagyatékban maradt előadás szövegéből – (…) az egyetem nem csak a szaktudományok művelésének és átadásának a helye, hanem mindnyájunk – tanár és tanítvány – számára a szaktudományok igazságain alapuló életfelfogás és karakter döntő jellegű magas iskolája: a kultúrát, politikát és gyakorlatot generációkon keresztül meghatározó intézmények legfontosabbika.

Hatványozottan igaz ez egy kisebbség esetén. A Bolyai Tudományegyetem ezt a szerepét még a kommunista diktatúra időszakában is több-kevesebb sikerrel betöltötte, s ez vezetett megszüntetéséhez 1959-ben.

Borbély az egyetem szellemiségét a két Bolyai életpályájából olvassa ki: „A tudományokkal szemben való lelkiismeretesség, hűség, a konzekvenciák levonásában a keresésnek és a kinyilvánításnak etikai nagy bátorsága vezette a két Bolyait…”

Lelkiismeretesség, hűség, bátorság.

Borbély Samu Vásárhelyen nyugszik, a katolikus temetőben, apja, id. Borbély Samu egykori kórházigazgató-főorvos sírköve alatt, szinte elfeledve.

(…) Hogyan válik nadirrá a zenit.

Ideje most már szépen hazamenni,

A csillagokba nincsen írva semmi.

 

– Tóth Árpád Csillagásza elmélkedik így a változó időben

 

Ó, hányszor állottam az ég alatt

Augusztusban. Nagy, hulló csillagok

Futása széles fénysávot hagyott

Az égen, és a szívemig szaladt.

 

És úgy éreztem, – s úgy is volt talán –

Fölöttem a tejút azért ragyog,

Mert én nézem, és húszéves vagyok,

És hogy írás van az egek falán,

 

Nagy titkoké. És sokszor hajnalig

Tűnődtem, hogy mi rejlik e jelekben?

Ha jól meggondolom, tán mást se tettem,

Mióta élek................. alig......

Ideje most már szépen hazamenni.

A csillagokba nincsen írva semmi.

 

47 éve, 1970. július 17-én a bajkonuri űrrepülőtérről bocsátották útjára a Venyera-7 űrhajót, amely december 15-én érte el a Vénusz bolygót. Fékezés után kinyitotta az ejtőernyőjét, és ereszkedés közben 35 percen keresztül mérési adatokat továbbított. Leérkezés után még 23 percig működött, majd elhallgatott. Az akkori ideológiának megfelelően célja az adattovábbításon kívül az volt, hogy eljuttatta a szovjet címert és zászlót a bolygóra. Ez volt az első űrszonda, amely adatokat közvetített a Vénusz felszínéről.

S csak 40 éve, 1977. július 17-én jutott el az első hajó, az Arktyika orosz atomjégtörő az Északi-sarkra. (Ma már nem gond áttörni a vékonyodó jégmezőket az Északi-Jeges-tengeren. Vessük össze ezt azzal a ténnyel, hogy az északi-sarki tengeri jég fontos szerepet játszik a földi hőmérséklet fenntartásában, hiszen fehér felszíne visszaveri a napenergiát, amit egyébiránt az óceán elnyelne. Nyáron a Nap magasabbra hág a sarkvidéki égbolton, s éppen ekkor olvad a jég jobban. A globális felmelegedés hatásait csak modelláljuk, ismerni később fogjuk.

A legközelebbi bolygók meghódítása vagy saját bolygónk megismerése; rég kihalt állatok „felébresztése” vagy elfeledett tettek felelevenítése; a végtelenség szomjúhozása vagy a föld alá zárt világ csodálata – mi a fontosabb?

Jut eszembe – augusztusi csillaghullások és barlanásztúrázások idején – Jékely Zoltán négysorosa, a Meteor:

 

Távoli csillag zuhanása –

A végtelenség meg se rebben!

Talán Nap volt, Űr óriása, 

S már csak itt él a fénye, bennem.

 

Maradjunk ennyiben.

Kiváló tisztelettel.

 

Kelt 2017-ben, augusztus második dekádjának kezdetén